Available languages

Taxonomy tags

Info

References in this case

Share

Highlight in text

Go

Ideiglenes változat


MANUEL CAMPOS SÁNCHEZ-BORDONA

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2020. május 28.(1)

C-626/18. sz. ügy

Lengyel Köztársaság

kontra

Európai Parlament,

az Európai Unió Tanácsa

„Megsemmisítés iránti kereset – (EU) 2018/957 irányelv – 96/71/EK irányelv – Munkavállalók szolgáltatásnyújtás keretében történő kiküldetése – A munkavállalók munkafeltételeire, egészségének és biztonságának védelmére vonatkozó szabályok – Nem megfelelő jogalap – Hátrányosan megkülönböztető, szükségtelen vagy aránytalan korlátozások – A szolgáltatásnyújtás szabadsága elvének megsértése – A kiküldetésben lévő munkavállalók díjazása – Hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók – A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK rendelet megsértése – Közúti közlekedés”






1.        A Lengyel Köztársaság elsődlegesen a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv(2) módosításáról szóló (EU) 2018/957 irányelv(3) több rendelkezésének megsemmisítését kéri a Bíróságtól. Másodlagosan pedig a 2018/957 irányelv egészének megsemmisítését kéri.

2.        Ugyanezen a napon ismertetem a Magyarország által az ugyanezen irányelv ellen hasonló okokból benyújtott párhuzamos keresetre (C-620/18. sz., Magyarország kontra Parlament és Tanács ügy)(4) vonatkozó indítványomat. Ennek tartalmára fogok hivatkozni, ha az az indokolatlan ismétlődések elkerülése érdekében szükséges, vagy idézni fogom azt.

I.      Jogi háttér

3.        A 2018/957 és a 96/71 irányelv releváns rendelkezéseinek a C-620/18. sz. indítványban szereplő leírására utalok.

II.    A Bíróság előtti eljárás és a felek kérelmei

4.        A Lengyel Köztársaság azt kéri, hogy a Bíróság állapítsa meg a 2018/957 irányelv 1. cikke 2. pontja a) és b) alpontjának, valamint 3. cikke (3) bekezdésének semmisségét. Továbbá az Európai Parlament és a Tanács költségek viselésére történő kötelezését kéri.

5.        Másodlagosan, ha a Bíróság azt állapítaná meg, hogy a 2018/957 irányelv említett rendelkezései az irányelv lényegének megváltozása nélkül nem választhatók el az abban foglalt többi rendelkezéstől, a Lengyel Köztársaság a 2018/957 irányelv teljes egészében történő megsemmisítését kéri.

6.        Az Európai Parlament és a Tanács azt kéri a Bíróságtól, hogy utasítsa el a keresetet, és a Lengyel Köztársaságot kötelezze a költségek viselésére.

7.        Németország, Franciaország, Hollandia, Svédország és a Bizottság számára megengedték, hogy az eljárásba a Parlament és a Tanács kérelmeinek támogatása végett beavatkozzon. Mindannyian írásbeli észrevételeket nyújtottak be, kivéve Hollandiát, amely csatlakozott az Európai Parlament és a Tanács érveihez.

8.        2020. március 3-án – a C-620/18. sz. üggyel együttesen – tartott tárgyaláson a Tanács, a Parlament, a Bizottság, valamint a lengyel, a német, a francia, a svéd és a holland kormány vett részt.

III. A kereset elfogadhatóságáról

9.        Az Európai Parlament úgy véli, hogy a 2018/957 irányelvnek a Lengyel Köztársaság által elsődlegesen vitatott rendelkezései nem választhatók el ezen irányelv többi részétől. Következésképpen a kért részleges megsemmisítés megvalósíthatatlan.

10.      Mindazonáltal, mivel a Lengyel Köztársaság másodlagosan ezen irányelv teljes érvénytelenségének megállapítását kérte a Bíróságtól, az Európai Parlament úgy véli, hogy a kereset elfogadható.

11.      A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében, valamely uniós aktus részleges megsemmisítése csak akkor lehetséges, ha az érintett elemek elválaszthatók az aktus többi részétől. E követelmény nem teljesül, ha a részleges megsemmisítéssel az említett aktus érdemi része megváltozik. Bizonyos részek elválaszthatóságának vizsgálata ezek hatályának vizsgálatát követeli meg, annak értékelése céljából, hogy megsemmisítésük módosítja-e ezen aktus szellemét és lényegét.(5)

12.      Véleményem szerint a Lengyel Köztársaság két olyan rendelkezést vitat, amelyek a 2018/957 irányelvben hatályuk és céljuk miatt egyaránt alapvetőnek tekinthetők.

13.      Az elsődlegesen hivatkozott semmisség ugyanis az új szabályozás két kulcsfontosságú intézkedésére vonatkozik: a) a „minimális bérszint” fogalmának a „díjazás” fogalmával való felváltására; és b) a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalókra vonatkozó szabályozásra.

14.      Az említett két új szabály éppen az az elsődleges módosítás, amelyet a 2018/957 irányelv vezet be a 96/71 irányelvbe. Mindkét szabály arra irányul. hogy megváltoztassa a 96/71 irányelvben meghatározott érdekegyensúlyt a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében kiküldött munkavállalók magasabb fokú védelmének biztosítása érdekében. Kizárólag e rendelkezések megsemmisítése módosítaná a 2018/957 irányelv lényegét.

15.      A kereset azonban elfogadható, ahogy azt az Európai Parlament elismeri, mert tartalmazza a 2018/957 irányelv egészének megsemmisítése iránti másodlagos kérelmet.

IV.    Előzetes megfontolások

16.      Rátérek a semmisségi jogalapok vizsgálatára, amelyet a második jogalappal kezdek, ami rendszertani szempontból koherensebbnek tűnik számomra.

17.      A Bíróság e jogterületre vonatkozó ítélkezési gyakorlatának vizsgálatát, a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében kiküldött munkavállalókra vonatkozó irányelvek harmonizációs folyamatát, és általában véve az e munkavállalók rendszerére vonatkozó uniós jogi szabályozás fejlődését illetően a C-620/18. sz. indítványra utalok.(6)

V.      A második jogalap: a 2018/957 irányelv jogalapjának helytelen megválasztása

A.      Érvek

18.      A lengyel kormány elutasítja az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdésének és az EUMSZ 62. cikknek a 2018/957 irányelv jogalapjaként való alkalmazását, mert ezen irányelv – a 96/71 irányelvvel ellentétben – korlátozza a munkavállalókat kiküldő vállalkozások szolgáltatásnyújtásának szabadságát.

19.      E tekintetben azt állítja, hogy:

–      A 2018/957 irányelv elsődleges célja a kiküldött munkavállalók védelme, és ennélfogva jogalapját az EUMSZ szociálpolitikára vonatkozó rendelkezéseinek kellene képeznie (még ha azokat a lengyel kormány nem is pontosítja).

–      A 2018/957 irányelv 1. cikke 2. pontja a) és b) alpontjának célja nem az önálló vállalkozói tevékenység (határokon átnyúló szolgáltatások nyújtása) gyakorlásának megkönnyítése, hanem megnehezíti azt. A „minimális bérszint” fogalmának a „díjazás” fogalmával való felváltása és a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalókra vonatkozó új szabályozás a szolgáltatásnyújtás szabadságának indokolatlan és aránytalan korlátozását jelenti. Emiatt ellentmondásos az e szabad mozgás harmonizálására alkalmazható jogalap használata.

20.      A Tanács, az Európai Parlament, valamint a német, a francia és a svéd kormány azt állítja, hogy a 2018/957 irányelv jogalapja (az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 62. cikk) a megfelelő.

B.      Értékelés

21.      Az ismétlődés elkerülése érdekében a Bíróságnak az uniós jogi aktusok jogalapjára vonatkozó ítélkezési gyakorlatát,(7) valamint a 2018/957 irányelv céljainak, tartalmának és összefüggéseinek elemzését illetően(8) a C-620/18. sz. indítványra utalok.

22.      Az említett vizsgálat elvégzését követően nem látok okot annak megállapítására, hogy a 2018/957 irányelv jogalapja (az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 62. cikk) téves lenne.

23.      A 2018/957 irányelv a 96/71 irányelvet lényegesen, ám korlátozottan módosította. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint egy korábbi jogi aktust módosító aktusnak szokásosan ugyanaz a jogalapja,(9) ami számomra logikusnak tűnik. Ezért van az, hogy az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 62. cikk lehet a 2018/957 irányelv megfelelő jogalapja, amint az az adott időben az általa módosított 96/71 irányelv jogalapjául szolgált.

24.      A 2018/957 irányelv átalakítja azt a szabályozási megoldást, amelyet a 96/71 irányelv azzal a céllal alkalmazott a munkavállalók (növekvő) transznacionális kiküldésének jelenségére, hogy megkönnyítse azon vállalkozások szabad szolgáltatásnyújtását, amelyek a munkaerő-tényező mozgósításának e módozatát veszik igénybe.

25.      Ezt az átalakítást az Unió munkaerőpiacainak fejlődése tette szükségessé, és az a kiküldetésben lévő munkavállalók munkafeltételeinek fokozottabb védelmére irányult. Lehetséges, hogy egyes esetekben ez a vállalkozások más tagállamokban az e módszer alkalmazásával történő szolgáltatásnyújtásával kapcsolatos versenyképességével összefüggő csökkenését okozza, azonban éppen ez az a (jogszerű) opció, amely az európai jogalkotó szándékában állt.

26.      Az uniós jogalkotó, amikor egy harmonizációs jogszabályt hirdet ki, nem fosztható meg attól a lehetőségétől, hogy ezt a jogszabályt a körülmények bármely változásához vagy az ismeretek bármely fejlődéséhez igazítsa, tekintettel arra, hogy rá hárul annak feladata, hogy biztosítsa a Szerződésben elismert általános érdekek védelmét(10).

27.      Éppen ez történt a 2018/957 irányelv elfogadásával. Az uniós jogalkotó változtatásokat vezetett be a 96/17 irányelvbe a célból, hogy az érdekek abban tükröződő egyensúlyát a munkavállalók transznacionális mozgása által megteremtett új helyzethez igazítsa. Az ellentétes érdekek ugyanazok maradtak, de a közöttük lévő egyensúly fókusza és középpontja e munkavállalók munkával kapcsolatos jogainak fokozottabb védelme irányába tolódott el. Ez az új egyensúly nem igazolja a jogalap megváltoztatását a 96/71 irányelvhez viszonyítva.

28.      Végül arra mutatok rá, hogy a Lengyel Köztársaság (hiányos érvelésében) arra hivatkozik, hogy a 2018/957 irányelvet a szociálpolitika jogalapjaival, különösen az EUMSZ 153. cikkel kellett volna alátámasztani. A C-620/18. sz. indítványban(11) kifejtett indokok miatt ezzel az érvvel sem értek egyet.

VI.    Az első jogalap: az EUMSZ 56. cikk megsértése a 2018/957 irányelvben a munkavállalók kiküldetése vonatkozásában előírt korlátozások által

29.      A lengyel kormány arra hivatkozik, hogy a 2018/957 irányelv az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságának az EUMSZ 56. cikkel ellentétes korlátozásait teremti meg. Az említett korlátozások különösen két új elemből erednek, amelyeket a hivatkozott irányelv vezetett be a 96/71 irányelvbe annak előírásával, hogy a tagállamok kötelesek biztosítani a kiküldött munkavállalók számára:

–      a kiküldetés helye szerinti tagállam jogának és/vagy gyakorlatának megfelelő díjazást (ideértve a túlmunkának megfelelő díjazást is) (az 1. cikk 2. pontjának a) alpontja);

–      a kiküldetés helye szerinti tagállam jogának és/vagy gyakorlatának megfelelő valamennyi foglalkoztatási feltételt, amennyiben a munkavállaló kiküldetésének tényleges időtartama vagy az ugyanazon munka elvégzése során más munkavállalókat helyettesítő munkavállalók kiküldetésének összesített időtartama meghaladja az 12 hónapot vagy – indokolással ellátott értesítés benyújtása esetén – a 18 hónapot (az 1. cikk 2. pontjának b) alpontja).

30.      E megközelítéssel összhangban a lengyel kormány két részre osztja az első megsemmisítési jogalapot. Ezeket azt követően vizsgálom meg, hogy előzetes megfontolást fogalmazok meg a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó harmonizációs irányelvek bírósági felülvizsgálatával kapcsolatban.

A.      Előzetes megfontolás: a 2018/957 irányelv bírósági felülvizsgálata

31.      A Lengyel Köztársaság azokat a szabályokat kíséri figyelemmel, amelyeket a 2018/957 irányelv ugyanazon paraméterekkel ír elő a munkavállalóknak (a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében történő) kiküldetése vonatkozásában, mint amelyeket a Bíróság az ilyen típusú jogviszonyokat korlátozó nemzeti intézkedések felülvizsgálata során alkalmaz.

32.      A C-620/18. sz. indítványomban az ezen, a harmonizációs irányelvek szolgáltatásnyújtás szabadságával való összeegyeztethetőségének az arányosság elve alkalmazásával történő felülvizsgálatára vonatkozó ítélkezési gyakorlattal kapcsolatban végzett vizsgálatra hivatkozom.(12)

33.      E vizsgálat annak megállapítására késztet, hogy a Bíróságnak munkavállalóknak szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében történő kiküldetését korlátozó nemzeti intézkedésekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlata nem vetíthető ki minden további nélkül annak vizsgálatára, hogy az jelenséget harmonizáló valamely uniós szabály (mint amilyen a 2018/57 irányelv) összeegyeztethető-e az EUMSZ 56. cikkel.

34.      A lengyel kormány állításával szemben valamely harmonizációs irányelv bevezethet a szolgáltatások szabad mozgását korlátozó olyan intézkedéseket, amelyek – ha azokat csak egyetlen tagállam fogadja el – ellentétesek lehetnek az EUMSZ 56. cikkel.

35.      Ez azért van így, mert bármely olyan harmonizációs intézkedés, amely olyan alapvető társadalmi érdeket véd, mint a kiküldött munkavállalók jogai, bizonyos mértékben megnehezíti az említett munkavállalókat alkalmazó vállalkozások szabad szolgáltatásnyújtását. Ez a korlátozás azonban sokkal kisebb hatást gyakorol a belső piacra, mint egy azzal egyenértékű nemzeti intézkedés, mivel az előbbit az Unió egész területén alkalmazni kell. A harmonizációs intézkedések és korlátozó hatásaik csak akkor szűnhetnek meg, ha a foglalkoztatási feltételek valamennyi tagállam között kiegyenlítődnek, aminek előmozdítására az Unió nem rendelkezik hatáskörrel.

36.      Az uniós jogalkotó a harmonizációs szabályok arányosságának vizsgálatára vonatkozó uniós ítélkezési gyakorlat fényében széles mérlegelési lehetőséggel rendelkezett egy olyan összetett jogterületen, mint a munkavállalók transznacionális kiküldetésének szabályozása. Azt kell tisztázni, hogy e jogalkotó nyilvánvalóan nem megfelelő módon élt-e ezzel a lehetőséggel, amikor a 2018/957 irányelvben előírt változtatások bevezetésével módosította a 96/71 irányelvben elért érdekegyensúlyt.

B.      Az első jogalap első része: a kiküldött munkavállalók díjazása

1.      Érvelések

37.      A 96/71 irányelv új 3. cikkének (1) bekezdésében a „minimális bérszint” – mint a fogadó államban a kiküldött munkavállalókra alkalmazandó foglalkoztatási feltétel – helyébe a „díjazás” kerül.

38.      A lengyel kormány úgy véli, hogy a szóban forgó új szabály értelmében a munkavállalókat kiküldő vállalkozásoknak ugyanazt a díjazást kell számukra fizetniük, mint amelyben a helyi munkavállalók részesülnek. A munkavállalók egyenlő díjazásának elve lép tehát a minimálbér fizetésére vonatkozó kötelezettség helyébe.

39.      E kormány szerint az említett kötelezettség korlátozza az e célból munkavállalókat kiküldő vállalkozások szolgáltatásnyújtásának szabadságát. E vállalkozásokra olyan többletterhet rónak, amely megszünteti a székhelyük szerinti államban fennálló alacsonyabb bérekből származó versenyelőnyt. Az EUMSZ 56. cikkel ellentétes, kizárólag az EUMSZ 52. cikkben foglalt indokokkal igazolható hátrányos megkülönböztetésről van szó.

40.      A lengyel kormány ezenkívül előadja, hogy még ha e korlátozások nem is lennének hátrányosan megkülönböztetőek, azok anélkül akadályozzák a szolgáltatásnyújtás szabadságát, hogy azokat közérdeken alapuló kényszerítő okok támasztanák alá, mivel:

–      Az szerinte nem megfelelő alap, hogy a „minimális bérszint” fogalma nem elégséges a kiküldött munkavállalók jogainak megfelelő védelméhez, valamint a helyi vállalkozások és a munkavállalókat kiküldő vállalkozások közötti tisztességes verseny fenntartásához.

–      Az egyes tagállamok minimálbérei közötti nagy különbségekre alapított érvet sem tekinti érvényes igazolásnak.

–      Végül úgy véli, hogy a „díjazás” fogalmának alkalmazása olyan járulékok megfizetését vonja maga után, amelyek megfizetése a kiküldött munkavállalók esetében nem igazolt.

41.      Az Európai Parlament, a Tanács, a Bizottság és a beavatkozó kormányok e megsemmisítési jogalap első részét megalapozatlannak tartják.

2.      Értékelés

a)      Hátrányos megkülönböztetés a kiküldött munkavállalókkal rendelkező vállalkozásokkal szemben

42.      A lengyel kormány szerint a „minimális bérszintnek” a „díjazással” történő helyettesítése, amelyet a 2018/957 irányelv valósít meg, a fent említettek értelmében hátrányosan különbözteti meg azokat a határokon átnyúló szolgáltatásokat nyújtó szolgáltatókat, amelyek munkavállalókat küldenek ki.

43.      Az említett szolgáltatók kettős terhet viselnek (a származás szerinti állam és a fogadó állam szabályainak tiszteletben tartása), ezenkívül olyan többletköltségekkel kell számolniuk, mint például az iratok lefordítása, vagy az abból eredő költségek, hogy a kiküldetés helye szerinti tagállamban képviselővel is számolni kell. Mivel a helyi vállalkozások eltérő helyzetben vannak a munkavállalókat kiküldő vállalkozásokhoz képest, az egyenlő bánásmód előírása a díjazás tekintetében hátrányos megkülönböztetést feltételez.

44.      Úgy vélem, hogy ez az érvelés a 2018/957 irányelv nem megfelelő értelmezésén alapszik.

45.      Először is, a díjazás az egyike azon munkafeltételeknek, amelyeket a 96/71 irányelv új 3. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése korlátozottan felsorol. Kétségtelen, hogy a kiküldött munkavállalókra történő alkalmazása kötelező, és a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok körébe tartozik.(13) Ebből azonban nem következik a kiküldött és helyi munkavállalók közötti teljesen egyenlő bánásmód: az előbbiekre alkalmazandó társadalombiztosítási hozzájárulások és adók nem tartoznak a 96/71 irányelv hatálya alá, és azokra a származás szerinti állam rendelkezései szabályozzák. E körülmény önmagában különbségeket eredményez a kiküldött és helyi munkavállalókat illető tényleges díjazás között.

46.      Másodszor, a 96/71 irányelv új 3. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése értelmében a díjazás fogalma kizárólag a díjazás kötelező elemeihez kapcsolódik.(14) Ennélfogva a kiküldött munkavállalókra nem terjeszti ki azt a kötelezettséget, hogy számukra egyéb, a nemzeti jog alapján nem kötelező díjazási tételeket is fizessenek. A 2018/957 irányelv tehát nem írja elő a helyi és a kiküldött munkavállaló közötti összességében tekintve azonos díjazást.

47.      Ahogy az a Bizottság által a 2018/957 irányelv elfogadása céljából indított hatásvizsgálatból kitűnik, a helyi és a kiküldött munkavállalók közötti teljesen egyenlő bánásmód opcióját kifejezetten kizárták.(15)

48.      Mivel a „díjazás” fogalmának a korábbi „minimális bérszint” helyett történő bevezetése nem hátrányosan megkülönböztető, annak alapját – a lengyel kormány állításával ellentétben – sem az EUMSZ 52. cikkben foglalt indokok között (közrend, közbiztonság és közegészségügy) kell keresni.

b)      A hátrányos megkülönböztetéstől mentes korlátozások közérdeken alapuló kényszerítő követelményekkel való igazolása

49.      A lengyel kormány – ahogy azt jeleztem – arra hivatkozik, hogy még ha a 2018/957 irányelv nem is vezet be hátrányosan megkülönböztető intézkedéseket, azokat a korlátozásokat, amelyeket a munkavállalók kiküldetésével szemben vált ki a díjazás új fogalmának használatával, semmilyen közérdeken alapuló kényszerítő követelmény nem igazolja.

50.      A lengyel kormány ezzel kapcsolatos érvelése egy olyan előfeltevésből indul ki, amellyel nem értek egyet. Ahogy azt kifejtettem, a 2018/957 irányelvhez hasonló harmonizációs intézkedés bírósági felülvizsgálatát nem lehet azon szempontok alkalmazásával gyakorolni, amelyeket a Bíróság ítélkezési gyakorlata a munkavállalók kiküldetését korlátozó nemzeti intézkedések, illetve azoknak a közérdeken alapuló kényszerítő követelményekkel való lehetséges igazolása tekintetében dolgozott ki.

51.      A harmonizációs irányelveknek (köztük a 2018/957 irányelvnek) az elsődleges jog – a jelen ügyben az EUMSZ 56. cikk – fényében történő felülvizsgálatát az arányosság elvének megfelelően kell elvégezni, a Bíróságnak a C-620/18. sz. indítványomban hivatkozott ítélkezési gyakorlata szerint.(16)

52.      E pontosítást követően megvizsgálom a lengyel kormány által annak megállapítása érdekében előadott indokokat, hogy a minimális bérszint fogalmát nem kell a díjazás fogalmával felváltani. Ezek lényegében a következők:

–      a 96/71 irányelvben szereplő minimálbér fogalma megfelelően védi a kiküldött munkavállalók jogait;

–      az egyes tagállamok minimálbérei közötti különbségek indokoltak;

–      a „díjazás” fogalmának alkalmazása járulékfizetést követel meg, amelynek teljesítése a kiküldött munkavállalók esetében nem igazolt.

53.      A lengyel kormány állításával ellentétben a 96/71 irányelvben a „minimális bérszint” kifejezés használata nem volt megfelelő arra, hogy biztosítsa a kiküldött munkavállalók védelmét, és helyi vállalkozások és a más tagállamok munkavállalókat kiküldő vállalkozásai közötti tisztességes versenyt. Így érvelt az Európai Parlament és a Tanács, és én egyetértek velük.

54.      Először is, a „minimális bérszint” kifejezés értelmezése gyakorlati nehézségeket okozott,(17) amint azt a Bíróság ítélkezési gyakorlata és különösen Sähköalojen ammattiliitto ítélete(18) is alátámasztja, amely ítélet a 96/71 irányelvben szereplő minimálbér fogalmának olyan tág értelmezését fogadja el, amely hatással volt a 2018/957 irányelv szerinti reformra(19).

55.      Az uniós jogalkotó figyelembe vette ezeket a hermeneutikai nehézségeket, valamint a Bíróság által adott tág értelmezést, amikor elfogadta a 2018/97 irányelvet, és a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (7) bekezdésébe beillesztette a díjazás fogalmát.

56.      Másodsorban, a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének második albekezdése szerinti minimális bérszintet a fogadó tagállam nemzeti szabályozása vagy szokása határozza meg.(20) E bérszint számítási módja és az e tekintetben kiválasztott kritériumok szintén e tagállam hatáskörébe tartoznak.(21) A minimálbér kiszámítására vonatkozó nemzeti szabályozások vagy szokások nagyon különbözőek (és nem mindig átláthatók) az Unió tagállamaiban, ami megnehezíti a munkavállalók méltányos és a helyi munkavállalókéhoz hasonló munkafeltételek mellett történő kiküldését(22).

57.      Harmadszor, feltárásra került azon vállalkozások helytelen gyakorlata, amelyek munkavállalóik kiküldésekor hajlamosak voltak arra, hogy számukra a minimálbért fizessék, azok kategóriájától, beosztásától, szakmai minősítésétől és szolgálati idejétől függetlenül, ami a hasonló helyzetben lévő helyi munkavállalókhoz viszonyított bérkülönbségekhez vezetett(23).

58.      A Bizottság a tárgyaláson megismételte azt, amit már hatástanulmányában is megállapított: a 96/71 irányelv szerinti „minimális bérszintnek” a fogadó állam nemzeti szabályozásában jogszerűen meghatározott minimálbérrel történő azonosítása a gyakorlatban bérolló kialakulásához vezetett a helyi és a kiküldetésben lévő munkavállalók között, különösen az olyan ágazatokban, mint az építőipar(24).

59.      A Bizottság e helyzet orvoslása céljából tanulmányozta a lehetséges megoldásokat és azok gazdasági következményeit. Az általa legalkalmasabbnak tartott megoldást választotta, amely a 96/71 irányelv korlátozott reformját jelentette, amely a 2018/97 irányelv elfogadásában öltött testet, ily módon elvetve egy értelmező közlemény közzétételét, illetve a 96/71 irányelv módosításának mellőzését(25).

60.      Az uniós intézmények széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek valamely szabály módosítására, többek között akkor, ha annak alkalmazása nyilvánvalóvá tette, hogy a szabályozott jogterületen változások történtek, vagy a végrehajtása során eltérések tapasztalhatók. Ebben az esetben kellőképpen bizonyítást nyert e két előfeltétel egyidejű fennállása, amelyek elegendők annak igazolásához, hogy a „minimális bérszint” fogalmát fel kellett váltani a „díjazás” fogalmával.

61.      A fentiekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az uniós jogalkotó úgy tett eleget az arányosság elve követelményeinek, hogy nem lépte túl nyilvánvalóan széles mérlegelési jogkörét egy ilyen technikai jellegű és összetett jogterületen, amikor olyan intézkedést (a díjazás fogalmának bevezetése) választott, amely alkalmas a kitűzött célok megvalósítására. Az említett intézkedés önmagában elősegíti a kiküldött munkavállalók nagyobb fokú védelmét, valamint a helyi és a munkavállalóikat kiküldő vállalkozások közötti tisztességes versenyfeltételek biztosítását.

62.      A lengyel kormány szerint az sem érvényes igazoló ok, hogy a különböző tagállamokban jelentős eltérések vannak a minimálbérek között. Hasonló igazolás elfogadása az alacsonyabb bérekkel rendelkező uniós országok egyik versenyelőnyének megszűnését vonná maga után, és figyelmen kívül hagyná azt a körülményt, hogy a kiküldött munkavállaló továbbra is származás szerinti államához kötődik.(26)

63.      A munkavállalók díjazásának tagállamok közötti különbségei a munkabérek meghatározásából erednek, ami a tagállamok és a szociális partnerek kizárólagos hatáskörébe tartozik. Az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése szerinti kivétel ezt erősíti meg azzal, hogy a munka díjazását kizárja az uniós intézmények harmonizációs hatásköréből.

64.      A 96/71 irányelv új 3. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése ezért a „díjazás fogalmát” a fent hivatkozott értelemben azon tagállam nemzeti jogához és/vagy gyakorlatához kapcsolja, amelynek területén a munkavállaló kiküldetésben van.(27)

65.      A kiküldött munkavállalók díjazására alkalmazandó szabályok közötti eltérések tehát elkerülhetetlenek mindaddig, amíg az Unió ezek tekintetében harmonizációs hatáskörrel nem rendelkezik. Ugyanez történt – amint azt már kifejtettem – a 96/71 irányelv eredeti változatában használt „minimális bérszint” fogalmával is.

66.      Ezen összefüggésben a 2018/957 irányelv tisztázza, hogy a kiküldött munkavállalóknak milyen díjazásban kell részesülniük: a díjazás fogalma kollíziós szabályként működik, amelynek értelmében a fogadó államban a kiküldött munkavállaló számára biztosítani kell a helyi munkavállalókat kötelezően megillető díjazási elemeket.

67.      Az említett jogalkotói választás tiszteletben tartja az arányosság elvét és az EUMSZ 56. cikk rendelkezéseit. Nem írja elő – ahogy arra a lengyel kormány hivatkozik –, hogy a kiküldött munkavállalónak a fogadó államban meg kell kapnia a minimálbért, mert élete (és háztartása) alapvetően továbbra is a származás szerinti államához kapcsolódik.

68.      A 2018/957 irányelv nem szünteti meg a tagállamok közötti béregyenlőtlenségeket. A kiküldött munkavállalók a helyi munkavállalókat illető díjazástól eltérő többletjavadalmazásban részesülhetnek (kivéve, ami a díjazás kötelező elemeit illeti), és az őket alkalmazó vállalkozást adott esetben alacsonyabb összegű adók és társadalombiztosítási járulékok terhelhetik. Amit az uniós jogalkotó valójában tett, az a kiküldött munkavállalók védelmének megerősítése a 96/71 irányelv szerinti eredeti helyzethez képest.

69.       A lengyel kormány igazolatlannak is minősíti a díjazásnak a 2018/957 irányelv által bevezetett fogalmát, mivel az arra kötelezi a munkáltatót, hogy aránytalan többletjuttatásokat fizessen kiküldött munkavállalói számára, mivel az olyan járulékokat foglal magába, amelyekért e munkavállalókat nem illetik meg jogosultságok.

70.      Ahogy azt már megjegyeztem, a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése harmadik albekezdésének új szövege kizárólag a helyi munkavállalók díjazásának kötelező elemeit terjeszti ki a kiküldött munkavállalókra. A helyi munkáltatók által a munkavállalóik tekintetében fizetett egyéb társadalombiztosítási járulékokat a munkavállalókat kiküldő munkáltatónak nem kell beszámítania, sem megfizetnie. E kiegészítő társadalombiztosítási járulékokat adott esetben a származási állam jogszabályai szerint kell megfizetni a kiküldött munkavállaló után.

71.      A 2018/957 irányelv (18) preambulumbekezdésében díjazás bruttó összegének említése nem arra irányul, hogy abba belefoglalja azon társadalombiztosítási járulékokat, amelyek nem tartoznak a fogadó állam szerint kötelező díjazási elemekhez. Célja a munkáltató által a kiküldött munkavállaló számára fizetett valamennyi többletjuttatás figyelembevétele ezen összegnek a fogadó állam szabályozása szerint kötelező díjazással történő összehasonlítása érdekében.(28)

3.      Az első jogalap első részére adandó átfogó válasz

72.      Összefoglalva, nem értékelem úgy, hogy a „minimális bérszint” fogalmának a „díjazás” fogalmával való felváltására irányuló jogalkotói választás igazolatlan vagy aránytalan lenne a kiküldött munkavállalók védelmére irányuló célhoz viszonyítva. Kétségtelen, hogy csökkentheti, de meg nem szünteti az alacsonyabb bérköltségű uniós országok azon vállalkozásainak versenyelőnyeit, amelyek munkavállalókat küldenek ki a magasabb bérköltségű tagállamokba. Az ilyen csökkentés azonban összhangban áll a 2018/957 irányelv azon céljával, hogy módosítsa a 96/71 irányelv alapját képező egyensúlyt, ezúttal nagyobb hangsúlyt helyezve a kiküldött munkavállalók védelmére anélkül, hogy lemondana a vállalkozások közötti tisztességes verseny biztosítására és a transznacionális szolgáltatásnyújtás szabadságának megkönnyítésére irányuló célokról.

C.      Az első jogalap második része: hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók

1.      Érvelések

73.      Az új 3. cikk (1a) bekezdése meghatározza a hosszú távra kiküldött munkavállalók kategóriáját, és megkülönbözteti azt a „rendes” kiküldetésben lévő munkavállalók csoportjától: az előbbiek azok, akiknek kiküldetése meghaladja a 12 hónapot (kivételesen a 18 hónapot).

74.      A lengyel kormány szerint a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók új jogállása a szolgáltatásnyújtás szabadságának az EUMSZ 56. cikkel ellentétes igazolatlan és aránytalan korlátozásához vezet. E tekintetben arra hivatkozik, hogy:

–      A 2018/957 irányelv a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalókat a helyi munkavállalókkal és más tagállambeli olyan munkavállalókkal teszi egyenértékűvé, akik az EUMSZ 45. cikknek megfelelően éltek a munkavállalók szabad mozgásának jogával.

–      Az új 3. cikk (1a) bekezdése a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalókra alkalmazandó olyan szabályozást vezet be, amely összeegyeztethetetlen a „Róma I” rendelet(29) 9. cikkével.

–      A kiküldetési időszakok összesítésére vonatkozó új szabály (a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalói jogállás megállapítására irányadó határidő számítását illetően) aránytalan.

2.      Értékelés

75.      Különbséget kell tenni a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók új kategóriája és a „rendes” kiküldetésben lévő munkavállalók kategóriája között. A különbségtétel alapjául szolgáló kritérium a kiküldetés tényleges időtartama: ha az meghaladja a 12 (kivételesen 18) hónapot, a rendes  kiküldetésben lévő munkavállaló hosszú távú  kiküldetésben lévő munkavállalóvá válik.

76.      E határidő elteltével az (ekkor már hosszú távú) kiküldetésben lévő munkavállalóra eltérő jogi szabályozás vonatkozik: a 3. cikk (1) bekezdésében előírt munkafeltételek mellett azon tagállam munkafeltételeit is alkalmazni kell tekintetében, amelyben a munkát végzi.

77.      Amint az (9) preambulumbekezdéséből(30) következik, a 2018/957 irányelv mindazonáltal nem vonja maga után a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók és a helyi munkavállalók (helyi állampolgárok vagy más tagállamok állampolgárai, akik szabad mozgáshoz való jogukat gyakorolták) feltétlen asszimilációját.

78.      A hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók jogi helyzete továbbra is a szolgáltatásnyújtás szabadságához kötött (az által fedezett), amint azt a 2018/957 irányelv (10) preambulumbekezdése is kimondja(31).

79.      A lengyel kormány álláspontjával ellentétben a 96/71 irányelv új 3. cikkének (1a) bekezdése nem tekinti teljesen hasonlóknak a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalókat és a helyi munkavállalókat, mivel:

–      e rendelkezés szerint „[e] bekezdés első albekezdése nem alkalmazandó az alábbiakra: a) a munkaszerződés megkötésére, valamint megszűnésére vagy megszüntetésére vonatkozó eljárások, alaki követelmények és feltételek, beleértve a versenytilalmi kikötéseket is; b) a kiegészítő foglalkoztatói nyugdíjrendszerek”.

–      A 3. cikk (1a) bekezdésének értelmében „valamennyi olyan […] foglalkoztatásra vonatkozó feltételt, amelyek a munkavégzés helye szerinti tagállamban meghatározásra kerültek” „a munkaviszonyra alkalmazandó jogtól függetlenül” kell alkalmazni a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalókra. Ebből az következik, hogy – amint azt az Európai Parlament is jelezte észrevételeiben – nem kerül módosításra a jogviszonyuk alapjául szolgáló nemzetközi magánjog.(32)

–      A hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók és a helyi munkavállalók közötti egyenlőség „valamennyi olyan […] foglalkoztatásra vonatkozó feltétel” tekintetében fennáll, „amelyek a munkavégzés helye szerinti tagállamban meghatározásra kerültek”. Ilyennek kell tekinteni „a munkakörülményeket, valamint a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmét”, amelyeket új 1. cikkének (1) bekezdése értelmében a 96/71 irányelv szabályoz. Fennmaradnak tehát az eltérések az olyan területeken, mint a szociális biztonság vagy az adózás.

80.      Véleményem szerint a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók ezen új kategóriájára vonatkozó szabályozás igazolt, és a szolgáltatásnyújtás szabadságának olyan arányos korlátozásait vonja maga után, amelyek összeegyeztethetők az EUMSZ 56. cikkel.

81.      A 12 hónapos (kivételesen 18 hónapos) határidő előírása eloszlatja a 96/71 irányelv eredeti változatában jelen lévő bizonytalanságokat, amely irányelv 2. cikkének (1) bekezdése kiküldetésben lévő munkavállalónak tekintette azt a munkavállalót, aki munkáját „korlátozott ideig” egy, a származása szerinti államon kívüli ország területén végzi. Az új szabály tehát, ismétlem, annak előírásával oszlatja el ezt a bizonytalanságot, hogy hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalónak kell tekinteni minden munkavállalót, akinek kiküldetése meghaladja a 12 (illetve 18) hónapot.

82.      Számomra a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállaló jogállása észszerűnek is tűnik, mivel az azoknak a munkavállalóknak a helyzetéhez igazodik, akik hosszú időn keresztül tartózkodnak a fogadó államban, amiért is nagyobb a részvételük ezen állam munkaerőpiacán. Logikus (és arányos is), hogy e körülmények között a rendeltetési hely szerinti állam nagyobb számú munkajogi szabályát alkalmazzák a tekintetükben, ugyanakkor megtartják az azon vállalkozás származása szerinti államhoz való kötődésüket, amelynek számára munkát végeznek.

83.      Nem osztom a lengyel kormány azon véleményét sem, amely szerint a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalókra vonatkozó új szabályozás nem egyeztethető össze a „Róma I” rendelet 9. cikkével.

84.      A hivatkozott cikk az „eljáró bíróság országának joga szerint az imperatív [helyesen: joga szerinti imperatív] rendelkezések alkalmazására” vonatkozik, azonban a 96/71 irányelv új 3. cikkének (1a) bekezdése nem ilyen jog.

85.      Ezen irányelv és a „Róma I” rendelet közötti viszonyt e rendelet 8. cikke („Egyéni munkaszerződések”) és 23. cikke („A közösségi jog egyéb rendelkezéseivel való kapcsolat”) határozza meg.(33)

86.      Végül a lengyel kormány arra hivatkozik, hogy a 96/71 irányelv új 3. cikke (1a) bekezdésének harmadik albekezdése az EUMSZ 56. cikkel összeegyeztethetetlen aránytalan korlátozást keletkeztet, mivel az időtartamok összesítésének kiszámításához a munkahelyet és nem pedig a munkavállaló helyzetét veszi figyelembe. Ezenkívül semmilyen időbeli korlátot nem határoz meg az időtartam számításának megkezdése tekintetében.

87.      Amint a Tanács és az Európai Parlament érvel, és amint az a 2018/957 irányelv (11) preambulumbekezdése megállapítja, e rendelkezés a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók jogállása kijátszásának és az azzal való visszaélésnek a megelőzése. Ellenkező esetben e jogállás kijátszható lenne úgy, hogy egyes kiküldött munkavállalókat ugyanazon a munkahelyen másokkal helyettesítenek.

88.      Igaz, hogy – amint azt a lengyel kormány állítja – megfogalmazása bizonyos mértékben pontatlan, mivel nem ír elő időbeli korlátot azon időszakok összesítésére, amelyek során a kiküldött munkavállalók ugyanazt a munkahelyet töltik be.

89.      A lengyel kormány észrevételeiben azonban nem bizonyítja, hogy léteznek kevésbé korlátozó alternatívák a csalárd magatartások elkerülésére. Csupán arra hivatkozik, hogy elegendők lennének a kiküldetés valódiságának megállapítására, valamint a visszaélés és a szabályok kijátszásának megelőzésére irányuló azon intézkedések, amelyeket a 2014/67 irányelv(34) 4. cikke említ. Ezen intézkedések azonban inkább arra irányulnak, hogy a csalást az egyszeri kiküldetések esetén előzzék meg, nem pedig olyan kiküldetések esetében, amelyek során a munkavállalók egymást követően ugyanazt a munkahelyet töltik be.

90.      Azt javaslom tehát, hogy az első megsemmisítési jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

VII. A harmadik jogalap: az EUMSZ 58. cikk (1) bekezdésének a 2018/957 irányelv közlekedési ágazatra történő alkalmazása által

91.      Mivel e jogalap érvei analógiát mutatnak a C-620/18. sz. ügyben előterjesztett érvekkel, a C-620/18. sz. indítványra(35) utalok, amelyre figyelemmel e jogalapot el kell utasítani.

VIII. Végkövetkeztetés

92.      A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság:

1)      A Lengyel Köztársaság által benyújtott keresetet teljes egészében utasítsa el.

2)      A Lengyel Köztársaságot kötelezze a saját költségeinek, valamint az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa részéről felmerült költségek viselésére.

3)      Az Európai Bizottságot, valamint a francia, a német, a holland és a svéd kormányt kötelezze a saját költségeik viselésére.

1      Eredeti nyelv: spanyol.

2      A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16-i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 18. 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.; helyesbítés: HL 2015. L 111., 34. o.; a továbbiakban: 96/71 irányelv).

3      A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv módosításáról szóló, 2018. június 28-i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2018. L 173., 16. o.; helyesbítés: HL 2019. L 91., 77. o.; a továbbiakban: 2018/957 irányelv).

4      A továbbiakban: C-620/18. sz. indítvány.

5      2012. március 29-i Bizottság kontra Észtország ítélet (C-505/09 P, EU:C:2012:179), 112. pont; 2015. november 12-i Egyesült Királyság kontra Parlament és Tanács ítélet (C-121/14, EU:C:2015:749), 20. és 21. pont; 2017. november 9-i SolarWorld kontra Tanács ítélet (C-204/16 P, EU:C:2017:838), 36. és 37. pont.

6      17–51. pont.

7      58. és 59. pont.

8      60–72. pont.

9      2019. december 3-i Cseh Köztársaság kontra Parlament és Tanács ítélet (C-482/17, EU:C:2019:1035), 42. pont.

10      Uo. 38. és 39. pont. Ugyanebben az értelemben: 2010. június 8-i Vodafone és társai ítélet (C-58/08, EU:C:2010:321), 34. pont; 2002. december 10-i British American Tobacco (Investments) és Imperial Tobacco ítélet (C-491/01, EU:C:2002:741), 77. pont.

11      80–85. pont.

12      105–110. pont.

13      Lásd: a 96/71 irányelv (13) preambulumbekezdése és a 2007. december 18-i Laval un Partneri ítélet (C-341/05, EU:C:2007:809), 74–81. pont).

14      „A díjazás fogalmát azon tagállam nemzeti joga és/vagy gyakorlata alapján kell meghatározni, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik, és az magában foglalja a díjazás minden olyan elemét, amelyet a szóban forgó tagállamban kötelezővé nyilvánítottak nemzeti törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés útján, vagy általánosan alkalmazandónak nyilvánítottak vagy a (8) bekezdésnek megfelelően egyébként alkalmazandó kollektív szerződés vagy választott bírósági ítélet útján.” Kiemelés tőlem.

15      2016. március 8-i SWD(2016) 52 final, 27. o.

16      144. és 145. pont.

17      A francia kormány a tárgyaláson e gyakorlati nehézségekre hivatkozott, kiemelve, hogy Franciaországban megkülönböztetik a minimálbért (SMIC) és a 96/71 irányelv szerinti „minimális bérszintet”. Ez utóbbi a minimálbéren túl éjszakai vagy veszélyességi pótlékot foglal magában, amelyet szintén ki kell fizetni a kiküldetésben lévő munkavállalóknak.

18      2015. február 12-i Sähköalojen ammattiliitto ítélet (C-396/13, EU:C:2015:86; a továbbiakban: Sähköalojen ammattiliitto ítélet).

19      Sähköalojen ammattiliitto ítélet, 38–70. pont, amely szerint a „minimális bérszint” a következőket foglalja magában:

      - a munkavállalók bércsoportokba történő besorolásán alapuló, időbér- vagy teljesítménybér-alapú, a fogadó tagállam vonatkozó kollektív megállapodásai által szabályozott minimálbér-számítás lehetősége, azzal a feltétellel, hogy e számítást és az említett besorolást kötelező erejű és átlátható szabályok szerint végzik, aminek a vizsgálata a nemzeti bíróság feladata.

      -      napidíj, ugyanolyan feltételek szerint, mint amelyek mellett e díjat a helyi munkavállalók részére a fogadó tagállamon belüli kiküldetésük esetén fizetett minimálbérbe belefoglalják.

      –      olyan útidőtérítés, amelyet azzal a feltétellel fizetnek a munkavállalók részére, hogy a napi oda-vissza utazás egy óránál többet vesz számukra igénybe.

      –      a kiküldött munkavállalók részére a minimális fizetett éves szabadság idejére fizetendő szabadságpénz.

20      „[A] kiküldetés helye szerinti tagállam feladata annak meghatározása, hogy az említett irányelv alkalmazása szempontjából melyek a minimálbér fogalmának alkotóelemei, amennyiben ez a jogszabályokból, a vonatkozó nemzeti szintű kollektív megállapodásokból vagy azoknak a nemzeti bíróság általi értelmezéséből következő meghatározás nem fejt ki a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtás szabadságát korlátozó hatást.” Sähköalojen ammattiliitto ítélet, 34. pont; 2013. november 7-i Isbir ítélet (C-522/12, EU:C:2013:711), 37. pont.

21      Sähköalojen ammattiliitto ítélet, 39. pont.

22      Lásd: Fondazione Giacomo Brodolini (FGB), Study on wage setting systems and minimum rates of pay applicable to posted workers in accordance with Directive 97/71/EC in a selected number of Member States and sectors, Final report, 2015. november; Schiek, Oliver, Forde, Alberti, EU Social and Labour Rights and EU Internal Market Law, Study for the EMPL Committee, European Parliament, 2015. szeptember (http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/STUD/2015/563457/IPOL_STU%282015%29563457_EN.pdf).

23      2016. március 8-i SWD(2016) 52 final, 10. és 11. o.

24      2016. március 8-i SWD(2016) 52 final, 11–14. o.

25      2016. március 8-i SWD(2016) 52 final, 23. és azt követő oldalak.

26      A 2014. szeptember 18-i Bundesdruckerei ítéletre (C-549/13, EU:C:2014:2235) való hivatkozás nem releváns, mivel az a szolgáltatásnyújtás szabadságának a munkaerő kiküldése nélküli esetére vonatkozik.

27      Lásd a 14. lábjegyzetet. Ugyanebben az értelemben a 2018/957 irányelv (17) preambulumbekezdése arra emlékeztet, hogy a díjazásra vonatkozó szabályok meghatározása a tagállamok kizárólagos hatáskörébe tartozik, amelynek során a nemzeti joguknak és/vagy gyakorlatuknak megfelelően kell eljárniuk.

28      Ebből következően a preambulumbekezdés utolsó mondata megállapítja, hogy a kiküldött munkavállaló díjazásába bele kell számítani az utazási, lakhatási és étkezési költségek címén fizetett díjazást, kivéve, ha a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségekről van szó.

29      A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17-i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma I” rendelet) (HL 2008. L 177., 6. o.; helyesbítés: HL 2009. L 309., 87. o.).

30      „A kiküldetés jellegénél fogva ideiglenes. A kiküldött munkavállalók a kiküldetés tárgyát képező munka elvégzését követően általában visszatérnek a küldő tagállamba. Mindemellett tekintettel arra, hogy néhány esetben a kiküldetés hosszú távra szól, valamint a fogadó tagállam munkaerőpiaca és az ilyen hosszú távra kiküldött munkavállalók között fennálló kapcsolatot elismerendő, a 12 hónapnál hosszabb időre szóló kiküldetések esetén a fogadó tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a területükre munkavállalókat küldő vállalkozások garantálják az említett munkavállalók vonatkozásában egy sor kiegészítő, a munkavégzés helye szerinti tagállam munkavállalóira kötelezően alkalmazandó, foglalkoztatásra vonatkozó feltétel érvényesülését. Ezt az időtartamot meg kell hosszabbítani, amennyiben a szolgáltató indokolással ellátott értesítést nyújt be.”

31      „A munkavállalók nagyobb fokú védelmének biztosítása elengedhetetlen ahhoz, hogy mind hosszú, mind pedig rövid távon meg lehessen őrizni a méltányos alapon történő szolgáltatásnyújtás szabadságát, különösen a Szerződésekben garantált jogokkal való visszaélés megelőzése révén. A munkavállalók ilyen védelmét biztosító szabályok ugyanakkor nem érinthetik a más tagállam területére munkavállalókat kiküldő vállalkozásoknak azt a jogát, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságára hivatkozzanak, ideértve azokat az eseteket is, amikor a kiküldetés időtartama meghaladja a 12 vagy adott esetben a 18 hónapot. Ezért a 12 vagy adott esetben a 18 hónapot meghaladó időtartamú kiküldetés keretében kiküldött munkavállalókra alkalmazandó minden rendelkezésnek összeegyeztethetőnek kell lennie az említett szabadsággal. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozása csak akkor megengedhető, amennyiben azt közérdeken alapuló kényszerítő indokok igazolják, valamint ha az arányos és szükséges.”

32      A Bizottság az egyéni munkaszerződésre vonatkozó jogrendszer cseréjét javasolta a hosszú távú kiküldetésben lévő munkavállalók esetében, és azt ajánlotta, hogy tekintetükben a fogadó ország munkajogát alkalmazzák. Lásd: a COM(2016) 128 bizottsági javaslat 2a. cikke és az SWD(2016) 52 final hatástanulmány, 25. o.

33      Lásd a C-620/18. sz. indítvány 191–200. pontját.

34      A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv érvényesítéséről és a belső piaci információs rendszer keretében történő igazgatási együttműködésről szóló 1024/2012/EU rendelet (az IMI-rendelet) módosításáról szóló, 2014. május 15-i 2014/67/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 159., 11. o.).

35      172–180. pont.