EU tax law WEB

Available languages

Taxonomy tags

VAT formal - Fraud

Info

Referral date: 31-05-2016
Show case reference
Opinion date: 25-07-2018
Ruling date: 17-01-2019
AG: Bobek

References in this case

Highlight in text

Ideiglenes változat

MICHAL BOBEK

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2018. július 25.(1)

C-310/16. sz. ügy

Spetsializirana prokuratura

kontra

Petar Dzivev,

Galina Angelova,

Georgi Dimov,

Milko Velkov

(a Spetsializiran nakazatelen sad [szakosított büntetőbíróság, Bulgária] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelme – A hozzáadottérték-adóval (héa) kapcsolatos csalás elleni küzdelem – Adóbűncselekmények – A héa hatékony beszedése – A tagállamok kötelezettségének terjedelme – Az alapvető jogokból eredő uniós vagy nemzeti korlátok – A nemzeti jog megsértésével beszerzett bizonyíték – A távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatása – A lehallgatást engedélyező bíróság hatáskörének és illetékességének hiánya”

I. Bevezetés

1. Petar Dzivevvel szemben az a vád, hogy olyan bűnszervezetet vezet, amely hozzáadottérték-adóval (héa) kapcsolatos csalást követett el. P. Dzivev közreműködésére vonatkozó bizonyítékok összegyűjtése érdekében távközlési rendszerek útján való kommunikációt (telefonokat) hallgattak le. E felvételek közül némelyeket azonban olyan bíróság rendelt el, amely arra nyilvánvalóan nem rendelkezett hatáskörrel és illetékességgel. Emellett egyes végzések nem tartalmaztak megfelelő indoklást. A bolgár jog értelmében az így összegyűjtött bizonyíték jogellenes és a büntetőeljárásban P. Dzivev terhére nem használható fel.

2. A Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság, Bulgária) e ténybeli és jogszabályi háttér alapján kíván arra választ kapni, hogy a jelen ügyhöz hasonló ügyben az uniós joggal ellentétes-e az olyan nemzeti jogi rendelkezések alkalmazása, amelyeknek értelmében tilos az olyan bizonyíték felhasználása, amely hatáskörrel és illetékességgel nem rendelkező bíróság által elrendelt lehallgatásból származik, és/vagy amelynek elrendelését megfelelően nem indokolták meg, ha e bizonyítékkal állítólagosan bizonyítani lehetne P. Dzivev héához kapcsolódó bűncselekményben való közreműködését.

3. Meddig terjed az EUMSZ 325. cikk alapján a tagállamokat terhelő, az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelmére vonatkozó kötelezettség? Mellőzhető vagy mellőzendő-e valamely nemzeti szabály, ha az nyilvánvalóan megakadályozza a héa szabályszerű és teljes körű – többek között a csalás vagy az Európai Unió pénzügyi érdekeit hátrányosan érintő más jogellenes tevékenység miatt büntetés kiszabása révén történő – beszedését?

4. Nyilvánvaló, hogy e kérdésben e Bíróság ítélkezési gyakorlatának a közelmúltban bekövetkezett gyors fejlődése nem volt mentes a vitáktól, finomabban megfogalmazva hiányzott a belső összhang. A Bíróság először a Taricco ítéletet(2) hozta meg. Ezt követte a M.A.S és M.B. ítélet,(3) valamint a Scialdone ítélet,(4) amelyek látszólag más (és álláspontom szerint észszerűbb) irányt vettek. A Bíróság legutóbb a Kolev ítéletet(5) hozta meg, amely úgy tűnik, inkább visszatér a Taricco ítéletben képviselt állásponthoz. Mivel a Bíróság számos más ítéletében elkerüli ezen ítélkezési gyakorlatot, ezért előfordulhat, hogy valójában nem annyira könnyű meghatározni, jelenleg mi is a jog tartalma. A jelen indítványban ezért azt próbálom kifejteni, hogy meggyőződésem szerint a Taricco ügy és az abban foglalt problémakör helyes megoldásához a Kolev ítélet helyett miért a M.A.S. ítéleten és a Scialdone ítéleten keresztül vezet az út.

II. Jogi háttér

A. Az uniós jog

1. Alapjogi Charta

5. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 7. cikke akként rendelkezik, hogy „mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát és kapcsolattartását tiszteletben tartsák”.

6. A 48. cikk (2) bekezdése értelmében „minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását”.

2. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés

7. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 325. cikkének (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy „az Unió és a tagállamok küzdenek a csalás és az Unió pénzügyi érdekeit sértő minden egyéb jogellenes tevékenység ellen az e cikknek megfelelően meghozandó olyan intézkedésekkel, amelyeknek elrettentő hatásuk van, és hathatós védelmet nyújtanak a tagállamokban, valamint az Unió intézményeiben, szerveiben és hivatalaiban”.

3. Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény

8. Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény (a továbbiakban: PIF-egyezmény)(6) 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ennek az egyezménynek az alkalmazásában az Európai Közösségek pénzügyi érdekeit sértő csalás:

[…]

b) a bevételek tekintetében a következőkre vonatkozó minden szándékos cselekmény vagy mulasztás:

– olyan hamis, helytelen vagy hiányos nyilatkozatok vagy dokumentumok felhasználása vagy előterjesztése, amelyek következménye az Európai Közösségek általános költségvetése vagy az Európai Közösségek kezelésében lévő, illetve az Európai Közösségek nevében kezelt költségvetés forrásainak jogtalan csökkentése,

– információ elhallgatása és ezzel egy konkrét kötelezettség megszegése, az előbbiekkel megegyező következményekkel,

– a jogszerűen szerzett haszon jogellenes felhasználása, az előbbiekkel megegyező következményekkel.”

9. A 2. cikk (1) bekezdése szerint „minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy az 1. cikkben említett magatartást, valamint az 1. cikk (1) bekezdésében említett magatartásban való részvételt, felbujtást vagy ilyen magatartás kísérletét hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókkal büntesse, beleértve, legalábbis a csalás súlyos eseteiben, a kiadatást megalapozó szabadságvesztéssel járó büntetést; súlyosnak minősül az a csalás, ahol az elkövetési érték eléri vagy meghaladja az egyes tagállamok által meghatározott minimális összeget. A minimális összeg nem lehet magasabb 50 000 [eurónál]”.

4. A 2007/436 határozat

10. A 2007/436/EK, Euratom határozat(7) 2. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Az Európai Unió költségvetésében a saját forrásokat a következőkből álló bevételek alkotják:

[…]

b) e cikk (4) bekezdése második albekezdésének sérelme nélkül az összes tagállamra érvényes egységes kulcs alkalmazása a harmonizált hozzáadottérték-adó alapjára, amely alapot a közösségi szabályok alapján állapítanak meg. A (7) bekezdésben meghatározottaknak megfelelően az e célból figyelembe vett adóalap egyik tagállam esetében sem haladhatja meg a GNI 50%-át;

[…]”

5. A héairányelv

11. A 2006/112/EK irányelv(8) (a továbbiakban: héairányelv) 250. cikkének (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy „minden adóalanynak HÉA-bevallást kell benyújtania, amely tartalmaz minden olyan adatot, amely a fizetendő adó, valamint az érvényesítendő adólevonás összegének megállapításához szükséges, beleértve – amennyiben ez az adóalap megállapításához szükséges – az adó és a levonások alapjául szolgáló ügyletek összértékét, továbbá az adómentes ügyletek értékét is”.

12. A 273. cikk a következőképpen szól: „a tagállamok megállapíthatnak más kötelezettségeket is, amelyeket szükségesnek ítélnek a HÉA pontos behajtása és az adócsalás megakadályozása érdekében, arra a követelményre is figyelemmel, hogy az adóalanyok által teljesített belföldi és tagállamok közötti ügyleteket egyenlő bánásmódban kell részesíteni, és feltéve, hogy az ilyen kötelezettségek nem támasztanak a tagállamok közötti kereskedelemben a határátlépéssel összefüggő alaki követelményeket […].”

B. A nemzeti jog

13. A bolgár alkotmány 32. cikkének (2) bekezdése szerint – törvényben meghatározott esetek kivételével – nem hallgatható le valamely személy távközlési rendszerek útján való kommunikációja.

14. A bolgár alkotmány 121. cikkének (4) bekezdése rögzíti a bírósági határozatok indokolásának kötelezettségét.

15. A távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatását a Zakon za spetsialnite razuznavatelni sredstva (a továbbiakban: a különleges nyomozási módszerekről szóló törvény vagy ZSRS) 1–3., 6. és 12–18. cikke, valamint a Nakazatelno-protsesualen kodeks (büntetőeljárásról szóló törvénykönyv) 172–177. cikke szabályozza. Amint azt a kérdést előterjesztő bíróság kifejtette, a lehallgatásra mind a büntetőeljárás megindítása előtt (előzetes nyomozás), mind annak megindítását követően sor kerülhet. Annak elrendelését a büntetőeljárás megindítása előtt a Ministerstvo na vatreshnite raboti (belügyminisztérium, Bulgária) egyik szerve (a jelen ügyben a Direktor na Glavna direktsia za borba s organiziranata prestapnost [a szervezett bűnözés elleni harc főigazgatóságának igazgatója]) kéri. A büntetőeljárás megindítását követően lehallgatás elrendelését az ügyészség kéri. A kérelemben meg kell jelölni, hogy kit (vagy mely telefonvonalat) és milyen vizsgált cselekmény miatt kívánnak lehallgatni.

16. A távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatása kizárólag akkor jogszerű, ha azt a kérelem elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság elnöke vagy elnökhelyettese nem megtámadható jogerős bírósági határozat útján előzetesen engedélyezi.

17. 2012. január 1-jén hatályba lépett a Zakon za izmenenie i dopalnenie na Nakazatelno-protsesualnia kodeks (a továbbiakban: a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény vagy ZIDNPK), amelynek tárgyát a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság) létrehozása és működése képezte. E törvény a bűnszervezetekkel szembeni eljárásra vonatkozó hatáskört a Sofiyski gradski sadról (szófiai városi bíróság) a Spetsializiran nakazatelen sadra (szakosított büntetőbíróság) ruházta át. A ZIDNPK 5. §-a értelmében bizonyos esetekben a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatásának elrendelésére vonatkozó hatáskör és illetékesség is a szakosított büntetőbírósághoz került.

18. A ZIDNPK 9. §-ának (2) bekezdése értelmében a már folyamatban lévő büntetőeljárásokat a korábban hatáskörrel és illetékességgel rendelkező szervek folytatják le. 2012. március 6-tól e rendelkezés tovább módosult azzal, hogy a lehallgatások bírósági felülvizsgálatát a 2012. január 1-je előtt hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság gyakorolja.

III. A tényállás, az eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

19. P. Dzivevvel, Galina Angelovával, Georgi Dimovval és Milko Velkovval (a továbbiakban: vádlottak) szemben az vád, hogy 2011. június 1. és 2012. március 31. között bűnszervezetben vettek részt. A vád szerint haszonszerzés céljából adóbűncselekményeket követtek el a Karoli Kepital EOOD társaság (a továbbiakban: Karoli) útján. Ezáltal kikerülték volna a Zakon za danak varhu dobavenata stoynost (a továbbiakban: hozzáadottérték-adóról szóló törvény) alapján fizetendő adók megállapítását és megfizetését. E négy személyt konkrét adóbűncselekményekkel is vádolják, amelyeket a Karoli útján követtek el 2011. június 1. és 2012. január 31. között. A szóban forgó be nem vallott és meg nem fizetett adó összesen 372 667,99 bolgár leva (BGN) (több mint 190 000 euró).

20. A büntetőeljárás vádlottakkal szembeni megindítása előtt, 2011. november 10. és 2012. február 2. között a hatáskörrel rendelkező hatóság – a szervezett bűnözés elleni harc főigazgatóságának igazgatója – kérte a vádlottak kommunikációjának lehallgatását. A Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság, Bulgária) elnöke lehallgatást elrendelő végzést hozott.

21. Az ügyész a 2012. január 1-jei reform eredményeként hatáskörrel rendelkezett arra, hogy telefonvonalak lehallgatását kérje. 2012 márciusában az ügyész telefonvonalak lehallgatásának elrendelését kérte a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság, a kérdést előterjesztő bíróság) elnökétől, aki e kérelmének helyt adott. A kérdést előterjesztő bíróság elnöke végzésével mind a négy vádlott vonatkozásában elrendelte bizonyos telefonvonalak lehallgatását.

22. A Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság) az említett korábban engedélyezett lehallgatások jogszerűségének felülvizsgálatára vonatkozó kérdéseket tesz fel, miközben megjegyzi, hogy azok elrendelését illetően két probléma merül fel. Először is az elrendelt intézkedéseket megfelelően nem indokolták. A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában rámutat arra, hogy a szóban forgó, lehallgatást elrendelő végzések pusztán a jogszabályi rendelkezések szövegét ismertették, de nem tartalmaznak (egyedi, konkrét) indokolást. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint ez azt jelenti, hogy az indoklás a bolgár jog értelmében hiányos. Másodszor e végzések közül néhányat (a 2012 januárjában és februárjában meghozott végzéseket) olyan igazságügyi hatóság, jelesül a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) hozta meg, amely arra hatáskörrel és illetékességgel nem rendelkezett. A Sofiyski gradski sadnak (szófiai városi bíróság) a lehallgatás iránti kérelmeket a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság) részére kellett volna megküldenie, mivel a jelen ügy tényállása megvalósulásának idején a lehallgatás elrendelésére hatáskörrel és illetékességgel már nem rendelkezett.

23. Emellett a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy nemzeti szinten hivatalos megállapítást nyert, hogy a különleges nyomozási módszerek alkalmazása – különösen a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatása – tárgyában történő határozathozatal során rendszeresen követtek el hibákat. Ez végül az alkalmazandó jog módosításához vezetett.

24. A kérdést előterjesztő bíróság megemlíti, hogy nem volt egyértelmű, hogy a ZIDNPK 9. §-ában foglalt átmeneti szabály a folyamatban lévő előzetes nyomozásokra is vonatkozik-e. Úgy tűnik, hogy ez a rendelkezés terjedelmes és ellentmondásos ítélkezési gyakorlatot eredményezett. Mindazonáltal a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék, Bulgária) az 2014. január 16-i 5/14. sz. értelmező határozatban(9) megerősítette azt az elvet, hogy a büntető igazságszolgáltatás gyakorlásával megbízott szerv hatásköre és illetékessége kizárólagos. Ezen elv alól nincs kivétel. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint ez az elv a nemzeti jogban különös jelentőséggel bír. Ez különösen így van azokban az esetekben, amelyekben különleges nyomozási módszereket alkalmaznak, beleértve a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatását is. Ezekben az esetekben tehát az intézkedést kizárólag az erre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság elnöke (vagy annak erre felhatalmazott elnökhelyettese) rendelheti el. Amennyiben azt e bíróság másik bírája vagy valamely másik bíróság elnöke vagy elnökhelyettese rendelte el, ebből egyértelműen az következik, hogy az intézkedést jogellenesen rendelték el, és a benyújtott bizonyítékok nem vehetők figyelembe. Az értékelés alapját az a tisztán alaki kritérium képezi, hogy az intézkedést a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező szerv rendelte-e el.

25. Amint azt a kérdést előterjesztő bíróság részletesebben kifejtette, a hatáskörrel és illetékességgel nem rendelkező bíróság, a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) által elrendelt lehallgatások révén beszerzett bizonyítékok a jelen ügy szempontjából alapvető jelentőséggel bírnak. Azok nyilvánvalóan és kétségtelenül bizonyítják P. Dzivev többi vádlottal való többszöri kapcsolatfelvételét, valamint vezető szerepét. A nemzeti jog értelmében azonban ezek a bizonyítékok a büntetőeljárásban nem használhatók fel, mivel azokat jogellenesen szerezték be, ugyanis a lehallgatásokat olyan bíróság rendelte el, amely arra hatáskörrel és illetékességgel már nem rendelkezett, és amely végzéseit nyilvánvalóan nem kielégítően indokolta. A kérdést előterjesztő bíróság arra a következtetésre jut, hogy P. Dzivev kizárólag akkor ítélhető el, ha a szóban forgó telefonbeszélgetések felhasználhatók bizonyítékként. Ellenkező esetben P. Dzivevet fel kell menteni.

26. A Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság) e ténybeli és jogszabályi háttér alapján úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1) Összeegyeztethető-e

– az Európai Unió működéséről szóló szerződés 325. cikkének (1) bekezdésével, amelynek értelmében a tagállamok a csalással és az Unió pénzügyi érdekeit sértő minden egyéb jogellenes tevékenységgel szemben hathatós védelmet nyújtó intézkedéseket hoznak;

– a [PIF-egyezmény] – a [2007/436/EK határozat] 2. cikke (1) bekezdésének b) pontjával összefüggésben értelmezett – 1. cikke (1) bekezdésének b) pontjával összefüggésben értelmezett 2. cikkének (1) bekezdésével, amelynek értelmében minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket a héacsalás hatékony büntetésének biztosítására;

– a Charta 47. cikkének első és második bekezdésével, amelyek biztosítják a törvény által megelőzően létrehozott bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz való jogot,

ha a nemzeti jog szerint az olyan bizonyítékok, amelyeket »különleges nyomozási módszerek« alkalmazásával szereztek be, mégpedig olyan személyek távközlési rendszerek útján való kommunikációjának a lehallgatása útján, akik ellen később héacsalás miatt emeltek vádat, nem vehetők figyelembe amiatt, hogy a lehallgatást hatáskörrel és illetékességgel nem rendelkező bíróság rendelte el, figyelembe véve ezzel összefüggésben az alábbi feltételeket:

– (egy és három hónap közötti időtartammal) korábban kérték a távközlési rendszerek útján való kommunikáció egy részének lehallgatását, és azt ugyanaz a bíróság rendelte el, mely bíróság ekkor még rendelkezett hatáskörrel és illetékességgel;

– a távközlési rendszerek útján való kommunikáció szóban forgó lehallgatásának (a távközlési rendszerek útján való kommunikáció korábbi lehallgatása meghosszabbításának és új telefonvonalak lehallgatásának) elrendelését ugyanazon bíróságtól kérték, amely már nem rendelkezett hatáskörrel és illetékességgel, mivel hatáskörét és illetékességét közvetlenül ezt megelőzően másik bíróságra ruházták át; az eredeti bíróság hatáskörének és illetékességének hiánya ellenére érdemben vizsgálta a kérelmet, és elrendelte az intézkedést;

– (körülbelül egy hónappal) később újból kérték ugyanazon telefonvonalak lehallgatásának elrendelését, és az ekkor erre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság helyt adott e kérelemnek;

– gyakorlatilag az intézkedéseket elrendelő határozatok egyike sem tartalmaz indokolást;

– a hatáskör- és illetékességátruházásról rendelkező jogszabályi rendelkezés nem volt egyértelmű, számos egymásnak ellentmondó bírósági határozathoz vezetett, és ezért arra indította a Varhoven [kasatsionen] [legfelsőbb semmítőszék], hogy körülbelül két évvel a jogszabályi hatáskör- és illetékességátruházást és a távközlési rendszerek útján való kommunikáció kérdéses lehallgatását követően kötelező értelmező határozatot fogadjon el;

– a jelen ügyben eljáró bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a különleges nyomozási módszerek alkalmazásának (a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatásának) elrendelésére irányuló kérelmek tárgyában történő döntéshozatalra; hatásköre van azonban arra, hogy döntsön a távközlési rendszerek útján való kommunikáció végrehajtott lehallgatásának jogszerűségéről, beleértve annak megállapítását is, hogy az intézkedést elrendelő határozat nem felel meg a jogszabályi követelményeknek, és ezért mellőzi az ily módon beszerzett bizonyítékok értékelését; e hatáskör csak akkor áll fenn, ha érvényesen elrendelték a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatását;

– e bizonyítékok (a vádlottak telefonbeszélgetései, amelyek lehallgatását egy hatáskörét és illetékességét már elvesztett bíróság rendelte el) figyelembevétele alapvető jelentőséggel bír egy olyan bűnszervezet vezetőjeként fennálló felelősség kérdésének elbírálása szempontjából, amelyet a héatörvényben megállapított adóbűncselekmények elkövetésére hoztak létre, illetve a konkrét adóbűncselekmények felbujtójaként fennálló felelősség kérdésének elbírálása szempontjából, és e tekintetben a vádlott bűnössége csak akkor mondható ki, és a vádlott csak akkor ítélhető el, ha e telefonbeszélgetések figyelembe vehetők bizonyítékként; a vádlottat máskülönben fel kell menteni?

2) Alkalmazandó-e a jelen ügyre a C-614/14. sz. ügyben folytatott előzetes döntéshozatali eljárásban hozott ítélet?”

27. 2016. július 25-én, a Bíróság C-614/14. sz. ügyben hozott ítéletét(10) követően a kérdést előterjesztő bíróság úgy döntött, hogy visszavonja a második kérdést. Úgy ítélte meg, hogy e kérdés jelentőségét vesztette, mivel azt a Bíróság már érdemben megválaszolta.

28. A Bíróság elnöke 2017. május 12-i határozatával a Bíróság előtt folyamatban lévő eljárást az eljárási szabályzat 55. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerint felfüggesztette a M.A.S. és M.B. ügyben történő határozathozatalig.(11) Az eljárás 2017. december 12-én, a Bíróság említett ügyben történő ítélethozatalát követően folytatódott.

29. Írásbeli észrevételeket a lengyel kormány és az Európai Bizottság nyújtott be.

IV. Értékelés

30. A jelen indítvány felépítése a következő. Először is azt vizsgálom meg, hogy a jelen ügyre mely uniós jogi rendelkezések alkalmazandók, és e rendelkezések alapján átfogalmazom a feltett kérdést (A). Másodszor felvázolom a tagállamoknak az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelmével kapcsolatos kötelezettségeire vonatkozó ítélkezési gyakorlatot (B). Harmadszor az említett ítélkezési gyakorlat alapján javaslatot teszek az Európai Unió pénzügyi érdekeinek (hatékony) védelmére vonatkozó (egyébiránt eléggé terjedelmes) kötelezettség (észszerű) korlátaira (C). Végül rátérek a kérdést előterjesztő bíróság által feltett konkrét kérdésre (D).

A. Az alkalmazandó jogról és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés átfogalmazásáról

1. Az uniós jog mely rendelkezései alkalmazandók a jelen ügyben?

31. A kérdést előterjesztő bíróság kérdésében az uniós jog számos rendelkezését – jelesül az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdését, a PIF-egyezmény 2. cikkének (1) bekezdését és 1. cikke (1) bekezdésének b) pontját, a 2007/436 határozat 2. cikke (1) bekezdésének b) pontját, valamint a Charta 47. cikkének (1) és (2) bekezdését – említi.

32. Az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésében szerepel az Európai Unió és a tagállamok azon kötelezettsége, hogy küzdjenek a csalás és az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő minden egyéb jogellenes tevékenység ellen olyan intézkedésekkel, amelyeknek elrettentő hatásuk van és hathatós védelmet nyújtanak. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint „az Unió pénzügyi érdekeinek” fogalma az Európai Unió és a Szerződések által létrehozott más szervek, hivatalok és ügynökségek költségvetésébe tartozó bevételeket és kiadásokat foglalja magában. A harmonizált héa uniós szabályok alapján megállapított alapjának alkalmazásából származó bevételek az Európai Unió saját forrásai közé tartoznak.

33. Ennek alapján a Bíróság megerősítette, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn az alkalmazandó uniós jogot figyelembe véve a héabevételek beszedése és a vonatkozó héa-sajátforrás uniós költségvetés rendelkezésére bocsátása között: „az előbbi beszedése során történt mulasztás potenciálisan az utóbbi csökkenéséhez vezet”.(12) Az uniós költségvetés védelme tehát a héa teljes körű és szabályszerű beszedését igényli. Mivel a jelen ügy tárgyát képező állítólagos bűncselekmények állítólag megakadályozták a héa beszedését, ebből az következik, hogy az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése alkalmazandó.

34. Másodszor a PIF-egyezmény 1. cikke (1) bekezdésének b) pontja a „bevétel” fogalmát tág értelemben határozza meg azáltal, hogy „az Európai Közösségek általános költségvetése vagy az Európai Közösségek kezelésében lévő, illetve az Európai Közösségek nevében kezelt költségvetés forrásai[ra]” utal. A Bíróság a Taricco ítéletben megerősítette, hogy ez „magában foglalja egy egységes kulcsnak a héa harmonizált és az uniós szabályok alapján megállapított alapjára való alkalmazásából származó bevételeket”(13). Végső soron a kérdést előterjesztő bíróságnak kell elbírálnia, hogy a jelen ügy tényállása alapján az alapügy tárgyát képező adóbűncselekmények ténylegesen a csalás PIF-egyezmény 1. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott fogalmába tartoznak-e. A nemzeti bíróság által ismertetett tényállás alapján azonban feltételezhető, hogy – a PIF-egyezmény 1. cikke (1) bekezdésének b) pontjában hivatkozott héacsalás tág értelmezésére is tekintettel – pontosan ez a helyzet.

35. Harmadszor a kérdést előterjesztő bíróság az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése és a PIF-egyezmény mellett a 2007/436 határozatot is megemlíti. A 2007/436 határozat 2. cikke (1) bekezdésének b) pontjából az következik, hogy az Európai Unió saját forrásai közé tartoznak az uniós szabályok alapján megállapított harmonizált hozzáadottérték-adó alapjára vonatkozó egységes kulcs alkalmazásából származó bevételek. Ez a határozat azonban a tagállamok Uniós pénzügyi érdekek védelmére vonatkozó kötelezettségének természetével és terjedelmével nem foglalkozik. Úgy tűnik tehát, hogy a 2007/436 határozat kizárólag az Európai Unió pénzügyi érdekei fogalom terjedelmének az uniós jog egyéb rendelkezéseinek a jelen ügyre való alkalmazása céljából történő meghatározása szempontjából bír jelentőséggel.

36. Negyedszer, habár azt a kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten nem említette, a jelen ügyhöz hasonló ügyek kontextusában a héairányelv is jelentőséggel bír.(14) A héairányelv 206. cikke kötelezővé teszi az adóalanyok számára, hogy az adót az említett irányelv 250. cikkében előírt adóbevallás benyújtásakor fizessék meg. A héairányelv 273. cikke értelmében a tagállamok a megfizetés biztosítására szabadon elfogadhatnak intézkedéseket. A tagállamok megállapíthatnak más kötelezettségeket is, amelyeket szükségesnek ítélnek a héa pontos behajtása és az adócsalás megakadályozása érdekében. Adott esetben a szankciók megválasztása a tagállamok hatáskörében marad, azzal, hogy a kiszabott szankcióknak hatékonyaknak, arányosaknak és visszatartó erejűeknek kell lenniük.(15) Ezek a rendelkezések a jelen ügy szempontjából relevánsnak tűnnek, mivel azok is arra kötelezik a tagállamokat, hogy a héa pontos behajtása, ezáltal az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelme érdekében megfelelő intézkedéseket fogadjanak el.

37. Álláspontom szerint az előzőekből az következik, hogy a szóban forgó ügyben releváns rendelkezések az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése, a PIF-egyezmény 1. cikkének (1) bekezdése és 2. cikkének (1) bekezdése, valamint a héairányelv 206. cikke, 250. cikkének (1) bekezdése és 273. cikke. Habár van néhány eltérés,(16) gyakorlati szempontból az említett rendelkezésekből eredő kötelezettségek eléggé hasonlók, ezért azok együttesen értékelhetők.

38. A Charta alkalmazhatóságával kapcsolatban egy utolsó kérdést kell megvizsgálni. A Bizottság azzal érvel, hogy az alapvető jogok nem sérülhetnek, ha a szóban forgó szabályozás alkalmazása az uniós joggal nem ellentétes. A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés ezért a Charta esetleges megsértését illetően hipotetikus.

39. Értem ennek a logikáját: amennyiben a Bíróság – a Bizottság írásbeli észrevételeiben tett javaslatának megfelelően – úgy ítélné meg, hogy a szóban forgó nemzeti szabályok az uniós joggal nem ellentétesek, nem kellene tovább vizsgálni azt a kérdést, hogy az említett nemzeti szabályok hatályon kívül helyezése összhangban állna-e az alapvető jogokkal.

40. Nem gondolom azonban azt, hogy a jelen ügyhöz hasonló ügyben a Charta – egy metaforával élve – kizárólag „másodlagos gátként” szolgál arra az esetre, ha egy adott kérdést érintően már az uniós anyagi jogi szabályok bizonyos, talán inkább megkérdőjelezhető értelmezésére jutottak. A Charta és annak rendelkezései az uniós jogrend egészét áthatják. A Charta tehát már alkalmazandó és releváns a szóban forgó anyagi jogi szabályok – a jelen ügyben az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésének, a PIF-egyezménynek és a héairányelvnek az – „elsődleges értelmezése” szempontjából, amelyeket a Chartára tekintettel kell elvégezni. Ily módon a Charta tiszteletben tartása már korlátozza az említett rendelkezések, különösen a tényleges érvényesülés meglehetősen korlátlan témaköre lehetséges értelmezéseinek szóba jöhető körét.

41. Ezen okokból kifolyólag az alapvető jogok tekintetében feltett kérdés nem hipotetikus. A Charta releváns rendelkezései, különösen a 7. cikk (a magánélet tiszteletben tartása) és a 48. cikk (2) bekezdése (a védelemhez való jog tiszteletben tartása) alkalmazandók a jelen ügyre.

2. A nemzeti bíróság kérdésének átfogalmazásáról

42. A kérdést előterjesztő bíróság által e Bírósághoz intézett kérdés meglehetősen részletes. E kérdésnek az előzetes döntéshozatalra utaló határozattal összefüggésben történő értelmezése alapján számomra úgy tűnik, hogy a szóban forgó lehallgatások elrendelésének módjával kapcsolatban különösen két szempontból merül fel aggály. Először is egyes lehallgatást elrendelő végzéseket olyan bíróság hozott meg, amely hatáskörrel és illetékességgel akkor már nyilvánvalóan nem rendelkezett: az említett jogszabály-módosítás elfogadását követően a hatáskör és illetékesség pontos tartalma és terjedelme nem volt egyértelmű. Másodszor a végzéseket nem indokolták a nemzeti jog által megkövetelt megfelelő módon.

43. E két tényállításból, amelyekről kizárólag a nemzeti bíróságnak kell megbizonyosodnia a kérdést előterjesztő bíróság a nemzeti jog alapján a következő következtetést vonta le: a bizonyíték beszerzése jogellenesen történt, ezért arra a büntetőeljárás keretében hivatkozni nem lehet. A tényállásnak a nemzeti jog megfelelő rendelkezései alapján történő megállapítása azonban ismételten csak a nemzeti bíróság kizárólagos hatásköre és feladata.

44. A jelen előzetes döntéshozatali eljárás szempontjából mindkét említett elemet adottnak kell tekinteni. Egyértelműen hangsúlyozni kívánom ezt a szempontot tekintettel arra, hogy Bulgáriában a bíróságok nyilvánvalóan eltérően értelmezik azt a kérdést, hogy a jogszabály-módosítást követően melyik bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatásának elrendelésére. E Bíróságnak kétségtelenül nem feladata, hogy értelmezze a nemzeti jogot, vagy hogy annak nemzeti bíróságok körében történő helyes értelmezését eldöntse.

45. Következésképpen – anélkül, hogy elfogadnám vagy jóváhagynám bármelyik álláspontot abban a kérdésben, hogy a szóban forgó lehallgatások elrendelésére melyik nemzeti bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel, vagy vitatnám azokat az előírásokat, amelyek értelmében a lehallgatást elrendelő végzéseket indokolni kell – abból indulok ki, hogy a nemzeti jog értelmében a lehallgatások elrendelése révén a bizonyítékokat jogellenesen szerezték be, következésképpen ez alappal váltotta ki az ilyen bizonyítékok büntetőeljárásban való felhasználásának tilalmát rögzítő „kizáró szabály” nemzeti változatának alkalmazását.

46. E pontosításokra tekintettel a Bíróság által megválaszolandó kérdés a következőképpen fogalmazható át: a jelen ügy konkrét körülményei alapján ellentétes-e az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésével, a PIF-egyezmény 1. cikkének (1) bekezdésével és 2. cikkének (1) bekezdésével, valamint a héairányelv 206., 250. és 273. cikkével – mindezen rendelkezések Chartára tekintettel történő értelmezése esetén – a bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó olyan nemzeti rendelkezések alkalmazása, amelyeknek értelmében a jogellenesen beszerzett bizonyítékot figyelmen kívül kell hagyni?

B. A releváns ítélkezési gyakorlatról

47. E Bíróság a héa hatékony beszedésével számos ítéletében(17) foglalkozott. A Bíróság azonban legutóbb különös figyelmet szentelt az olyan eseteknek, amelyekben héával vagy vámmal kapcsolatos bűncselekmények elkövetésével vádolt személyekkel szemben büntetőeljárás indult, valamint az ezen eljárásokban alkalmazott nemzeti szabályok vagy gyakorlatok tényleges érvényesülése (a tényleges érvényesülésének hiánya) kérdésének. Ebben a részben felvázolom a Bíróságnak az utóbbi ügyekben hozott ítéleteiben tett főbb megállapításait.

48. A Bíróság először is az Åkerberg Fransson ítéletben(18) megállapította, hogy az EUMSZ 325. cikk, a héairányelv 2. cikke, 250. cikkének (1) bekezdése és 273. cikke, valamint az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése alapján minden egyes tagállam köteles elfogadni valamennyi jogalkotási és közigazgatási rendelkezést annak érdekében, hogy a területén biztosítsa az esedékes héa teljes összegének beszedését, továbbá hogy küzdjön az adócsalás ellen, és az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő jogellenes tevékenységek ellen.(19)

49. A Bíróság ugyanakkor azt is egyértelművé tette, hogy a Charta 51. cikkének (1) bekezdése alapján a tagállamokoknak e kötelezettségeik végrehajtása során tiszteletben kell tartaniuk az uniós alapvető jogokat.(20) Olyan helyzetben, amelyben a tagállamok eljárását nem teljes egészében az uniós jog határozza meg, a nemzeti hatóságok és bíróságok is jogosultak az alapvető jogok védelmével kapcsolatos nemzeti követelményeket alkalmazni, feltéve hogy e követelmények alkalmazása nem veszélyezteti a Charta által biztosított védelem szintjét, ahogyan azt a Bíróság értelmezte, valamint az uniós jog elsőbbségét, egységességét és tényleges érvényesülését.(21)

50. Később a Taricco ügyben(22) és a M.A.S. kontra M.B. ügyben (a továbbiakban: M.A.S. ügy)(23) a Bíróságot azzal kapcsolatban kérdezték, hogy a törvényesség elve korlátozhatja-e a héa hatékony beszedését.

51. A Bíróság a Taricco ítéletben először megismételte a tagállamoknak az EUMSZ 325. cikkből és a PIF-egyezmény 2. cikkének (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit.(24) A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az elévülés félbeszakadását szabályozó nemzeti rendelkezések – amelyek alkalmazása azzal az eredménnyel járna, hogy az ügyek jelentős számában elmaradna a súlyos csalás büntetőjogi szankciója – összeegyeztethetetlenek az uniós joggal, mivel nem hatékonyak és nincs visszatartó erejük.(25)

52. Ezt követően a Bíróság rátért a szóban forgó nemzeti rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetősége hiányának következményeire és a nemzeti bíróság szerepére. A Bíróság megállapította, hogy az EUMSZ 325. cikk (1) és (2) bekezdése közvetlenül hatályos. Következésképpen a nemzeti jog valamennyi, az uniós joggal ellentétes rendelkezésének alkalmazását mellőzni kellett.(26) A Bíróság ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy a nemzeti bíróságnak – arról történő határozathozatala során, hogy eltekint a szóban forgó nemzeti rendelkezések alkalmazásától – gondoskodnia kell arról is, hogy az érintett személyek alapvető jogait tiszteletben tartsák.(27) Mindenesetre a nemzeti jog alkalmazásától való ilyen eltekintés nem sértené a vádlottak olyan jogait, mint amelyeket a Charta 49. cikke biztosít. Ennek oka, hogy ebből semmiféleképpen nem következne a vádlottak olyan cselekményért vagy mulasztásért történő elítélése, amely az elkövetése idején a nemzeti jog alapján nem volt büntetőjogilag szankcionálható cselekmény, sem pedig olyan szankció alkalmazása, amelyet ugyanebben az időpontban e jog nem írt elő.(28)

53. Nagyjából egy évvel később a Bíróságot arra kérték, hogy vizsgálja felül a M.A.S. ítéletben általa követett megközelítést. A M.A.S. ügyben kérdést előterjesztő bíróságként a Corte costituzionale (alkotmánybíróság, Olaszország) kétségeit fejezte ki afelől, hogy a Taricco ítéletben alkalmazott megközelítés összeegyeztethető-e az olasz alkotmányos rend legfőbb elveivel, különösen a (szankciók) törvényességének (nemzeti) elvével. Azzal érvelt, hogy az uniós jog elsődlegessége nem lehet olyan mértékű, hogy az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésében védett, a tagállam alapvető felépítésének részét képező nemzeti identitást sértse.

54. A Bíróság válaszában megismételte a tagállamoknak a közvetlenül hatályos EUMSZ 325. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit és a nemzeti bíróságoknak az elévüléssel kapcsolatos, ellentétes nemzeti rendelkezések alkalmazásának mellőzésére vonatkozó kötelezettségét.(29) A Bíróság ugyanakkor a Taricco ítéletben tett megállapítását két jelentős feltételhez is kötötte. Először is a Bíróság hangsúlyozta, miszerint elsődlegesen a nemzeti jogalkotó feladata, hogy az EUMSZ 325. cikkből eredő kötelezettségek teljesítését lehetővé tevő elévülési szabályokat írjon elő.(30) Másodszor a Bíróság megjegyezte, hogy az alapügy tárgyát képező cselekmények elkövetésekor a héa területén elkövetett bűncselekményekre vonatkozó elévülési rendszert az uniós jogalkotó nem harmonizálta.(31) Ebben a kontextusban a nemzeti hatóságok és bíróságok az alapvető jogok védelmének nemzeti szintjét alkalmazhatják az Åkerberg Fransson ítéletben(32) rögzített feltételek szerint.

55. Emellett a Bíróság megjegyezte, hogy az előreláthatóság, a pontosság és a büntetőjogi jogszabály visszaható hatálya tilalmának követelménye, amely a törvényesség elvéből ered,(33) az olasz jogrendszerben is vonatkozik az elévülési szabályokra. Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy amennyiben a nemzeti bíróságok úgy ítélik meg, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezések alkalmazásának mellőzésére vonatkozó kötelezettség sérti a törvényesség elvét, nem kötelesek eleget tenni e kötelezettségnek, még akkor sem, ha e kötelezettségnek való megfelelés lehetővé tenné az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti helyzet orvoslását.(34)

56. A M.A.S. ítélet óta a Bíróság nagytanácsa három további olyan ítéletet hozott, amelyek tárgyát a tagállamoknak az uniós jogból eredő, általánosságban az Európai Unió pénzügyi érdekeinek hatékony védelmére, közelebbről pedig a héa beszedésére vonatkozó kötelezettségei képezik.

57. A Bíróság először a Scialdone ítéletben emlékeztetett arra, hogy a büntetések héa területén való összehangolásának hiányában az eljárásjogi és intézményi autonómiának megfelelően, a tényleges érvényesülés és egyenértékűség elvének tiszteletben tartásával a tagállamoknak kell eldönteniük, hogy milyen büntetéseket alkalmaznak a héaszabályok megsértésére.(35) Másodszor a Bíróság a Menci ítéletben megállapította, hogy a tagállamok szabadon választhatják meg a héával kapcsolatos jogsértésekkel szemben alkalmazandó büntetéseket, feltéve hogy tiszteletben tartják az alapvető jogokat, különösen a Charta 50. cikkében rögzített, a kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalmát. A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a közigazgatási és büntetőeljárások, illetve szankciók halmozódása bizonyos feltételek esetén összeegyeztethető az 50. cikkel.(36)

58. Harmadszor a jelen ügy szempontjából a legújabb Kolev ítélet(37) is kiemelkedő jelentőséggel bír. A Kolev ügyben is a bulgáriai Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság) terjesztette elő az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. A Kolev ügy tárgyát azonban olyan nemzeti szabály képezte, amely a vádlott kérelmére a büntetőeljárás megszüntetését írta elő arra az esetre, ha a nyomozási szakasz kezdetétől több mint két év telt el, anélkül hogy az ügyész e szakaszt lezárta volna.

59. A Bíróság – annak megismétlését követően, hogy az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése értelmében a tagállamoknak a vámjogi szabályozás megsértésének esetére hatékony és elrettentő szankciókat kell elfogadniuk – kiemelte, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell továbbá, hogy a büntetőeljárási jogszabályok lehetővé tegyék az ilyen bűncselekmények hatékony szankcionálását.(38) Emellett a Bíróság hozzáfűzte, hogy elsődlegesen a nemzeti jogalkotó feladata biztosítani, hogy az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő bűncselekmények üldözésére alkalmazandó eljárási szabályozást ne úgy alkossák meg, hogy – az e szabályozás lényegéből fakadó okokból – az ilyen bűncselekményeket megvalósító magatartások rendszeres büntetlenül maradjanak, továbbá hogy biztosítsa a vádlottak alapvető jogainak védelmét. A nemzeti bíróságnak szintén azonnal érvényre kell juttatnia az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeket, és ezzel egyidejűleg ügyelnie kell az alapvető jogok tiszteletben tartásárat.(39) Mindenesetre a nemzeti bíróság nem szüntetheti meg a büntetőeljárást kizárólag azon az alapon, hogy az a vádlottak számára kedvezőbb lenne.(40)

60. Végül a kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten idéz egy ítéletet, a WebMindLicencesítéletet.(41) A WebMindLicences tárgyát valamely közigazgatási eljárás és büntetőeljárás közötti kapcsolat megfogalmazása és ebben az ügyben az adóalanyok jogai képezték. A kérdést előterjesztő bíróság egyik kérdése kifejezetten a lehallgatások révén beszerzett bizonyítékoknak a héa területén visszaélésszerű gyakorlat fennállásának megállapítása céljából történő felhasználására vonatkozott. A kérdést előterjesztő bíróság arra kívánt választ kapni, hogy az adóhatóság a büntetőeljárás keretében beszerzett bizonyítékokra, köztük a lehallgatás útján beszerzett bizonyítékokra alapozhatja-e a saját határozatát.

61. A Bíróság megállapította, hogy nem ellentétes az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésével, az EUMSZ 325. cikkel, valamint a héairányelv 2. cikkével, 250. cikkének (1) bekezdésével és 273. cikkével, ha az adóhatóság egy párhuzamosan folyó és még le nem zárt büntetőeljárás keretében az adóalany tudomásán kívül beszerzett bizonyítékokat használhat fel a héa területén fennálló visszaélésszerű gyakorlat bizonyítása érdekében. Ennek az az előfeltétele, hogy az uniós jog, különösen a Charta által biztosított jogokat tiszteletben tartsák.(42)

62. Összefoglalva, úgy tűnik, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése önállóan vagy a PIF-egyezmény 2. cikkének (1) bekezdésével, illetve a héairányelv 2. cikkével, 250. cikkével és 273. cikkével együttesen előírja, hogy a tagállamoknak az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelme céljából meg kell tenniük a szükséges intézkedéseket, ezen belül pedig hatékony és visszatartó erejű közigazgatási, illetve büntetőjogi szankciókat kell alkalmazniuk.

63. A tagállamok kötelezettségei e tekintetben széles körűek. E kötelezettségek az egyedi szankciók mellett a nemzeti jog releváns szabályainak összességét, köztük a büntetőeljárásra vonatkozó szabályokat is magukban foglalják.(43) Az uniós jog célja annak biztosítása, hogy a szóban forgó nemzeti szabályok – függetlenül attól, hogy eljárásjogi vagy anyagi jogi természetűek, nemzeti vagy uniós jogi szabályok-e – valamely hatékony és visszatartó erejű szankció alkalmazását ne akadályozzák meg.

64. Az ítélkezési gyakorlat azonban ugyanilyen egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy főszabály szerint a tagállamok uniós jogból eredő kötelezettségeinek korlátját az alapvető jogok képezik.(44) Függetlenül attól, hogy a héa vagy a vámügyek területén alkalmazott szankciókhoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó szabályokat összehangolták-e, az Európai Uniót és a tagállamokat – a Charta 51. cikke (1) bekezdésének megfelelően – a hatásköreik gyakorlása során kötik az alapvető jogok.

C. A héa hatékony beszedéséről és annak korlátairól

65. A lehető legjobban leegyszerűsítve, a jelen ügyben (ismételten) felhozott kérdés lényegében a következő: valamely nemzeti bíróság a héa (vagy az Európai Unió más saját forrásainak) „hatékony beszedésére” hivatkozással szelektív módon hatályon kívül helyezhet-e az elévülésre és elévülési határidőkre (Taricco ügy, M.A.S. ügy), a bűncselekménynek minősítés elkövetési összeghatáraira (Scialdone ügy), a büntetőeljárás nyomozási szakaszának lezárására irányadó határidőkre (Kolev ügy) vonatkozó szabályokhoz, vagy – a jelen ügyben foglaltakhoz hasonlóan – a jogellenesen beszerzett bizonyítékoknak a büntetőeljárás keretében történő felhasználására vonatkozó nemzeti szabályokhoz hasonló nemzeti rendelkezéseket, ha e szabályok betartása a vádlottak büntetlenül maradását eredményezné?

66. Némileg leegyszerűsítve a Bíróság e konkrét kérdésre váltakozva az „igen, ha az ügyek jelentős számában fordul elő” (Taricco ítélet) a „nem, a nemzeti jogalkotó feladata, hogy az ilyen rendszeres hiányosságokat orvosolja” (M.A.S. ítélet és Scialdone ítélet) vagy a „főszabály szerint nem, de valójában igen, ha az rendszeresen történik, azzal, hogy a vádlottak alapvető jogait tiszteletben kell tartani” (Kolev ítélet) választ adja.

67. Nehezen tudom elképzelni, hogy a legutóbbi, a Kolev ítéletben szereplő megoldást a nemzeti bíróságok a gyakorlatban hogyan tudnák alkalmazni. A nemzeti bíróságoknak hatályon kívül kell helyezniük azokat, a büntetőeljárásra vonatkozó nemzeti szabályokat, amelyek megítélésük szerint a közvetlenül hatályos EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésével összeegyeztethetetlenek, azonban kizárólag akkor, ha a hatályon kívül helyezés olyan eredményhez vezet, amely sérti a vádlottak alapvető jogait. De hogy kell e jogokat meghatározni? A tisztességes (büntető)eljáráshoz való jog és/vagy a védelemhez való jog nem foglalja-e magában a vádlottak összes jogát és e jogok pontos betartását? Vannak-e olyan jogok, amelyek kevésbé jelentősek („másodrendű jogok”), amelyeket az egyes nemzeti bíróságoknak egyedileg kell meghatározniuk és szelektív módon elvetniük, amennyiben azok történetesen megakadályozzák az elítélést?

68. Úgy tűnik tehát, hogy az ítélkezési gyakorlat e konkrét aspektusa még „kialakulóban van”. Ebben a részben ezen ítélkezési gyakorlat alakítására és fejlesztésére számos javaslatot teszek. Ennek során természetesen abból indulok ki, hogy a tagállamoknak teljesíteniük kell az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdéséből és az uniós jog fent ismertetett minden más releváns rendelkezéséből eredő kötelezettségeiket.(45) Azt is teljes egészében elismerem, hogy ez a feladat kiterjedhet a nemzeti jog minden olyan elemére, amely e kötelezettségeket ténylegesen érvényesíti.(46) Ezenfelül e kötelezettségeket hatékonyan kell végrehajtani. Ebben a részben a következő kérdésekkel foglalkozom: az ilyen terjedelmes kötelezettségek eredetével és korlátozásának terjedelmével (1., 2. és 3. rész); azzal, hogy e korlátok a szóban forgó nemzeti szabály típusától függően eltérők-e (4. rész); és végül, de ami talán a legfontosabb, a jogorvoslatok kérdésével: ha az összeegyeztethetőség hiánya megállapítást nyer, az milyen következményekkel jár a folyamatban lévő egyedi (és esetlegesen más folyamatban lévő) ügyekre nézve (5. rész).

69. Elöljáróban el kell ismerni, hogy a jelen indítványban támogatott megoldás azon a szilárd meggyőződésen alapul, hogy a tagállamoknak a héa hatékony beszedésével (vagy az Európai Unió más pénzügyi érdekeinek vádelmével) kapcsolatos esetlegesen (rendszeres) hiányosságainak helyes megoldása a Taricco ítéletben és a Kolev ítéletben foglalt megoldás helyett a M.A.S. ítéletben és a Scialdone ítéletben elfogadott megoldás.

1. Az uniós harmonizációs intézkedésről

70. A jelen ügyben alkalmazandó uniós rendelkezések természetének elemzésével kell kezdeni annak vizsgálatát, hogy az Európai Unió pénzügyi érdekei hatékony védelme követelményének az egyensúlyba hozása vagy korlátozása céljából milyen típusú szabályok, értékek vagy érdekek és milyen módon alkalmazhatók.

71. A Bíróság a M.A.S. ítéletben kiemelte, hogy az alapügy tárgyát képező cselekmények elkövetésekor a héa területén elkövetett bűncselekményekre vonatkozó elévülési rendszert az uniós jogalkotó nem harmonizálta, és erre azóta csak részlegesen került sor.(47)

72. Ebben a kontextusban pontosan mit jelent a „harmonizáció” és valamely uniós harmonizációs intézkedés megléte vagy hiánya milyen következménnyel jár?

73. Először is megjegyzendő, hogy a vitás kérdés „harmonizáció” szempontjából történő megfogalmazása valamelyest félrevezető lehet. A problémát az jelenti, hogy a „harmonizáció” fogalma valamiféle ágazati elemzést feltételez, amely a jogterület egészére vagy valamely konkrét jogalkotási eszközre vonatkozik. Emellett „részleges harmonizáció” vagy „minimumharmonizáció” ebben a konkrét alkalmazási körben – bármi legyen is az – a „teljes körű harmonizációéval” azonos hatásokkal járna-e?

74. Úgy tűnik tehát, a vizsgálat valójában arra irányul, hogy az uniós jog tartalmaz-e olyan egyértelmű szabályrendszert, amely adott területen egy konkrét aspektus kimerítő jellegű szabályozására irányul, megfosztva a tagállamokat annak lehetőségétől, hogy önálló szabályokat fogadjanak el. Ez a vizsgálat inkább mikroszintű elemzésre irányul, amelynek tárgyát valamely konkrét szabály, vagy legjobb esetben az uniós jog valamely konkrét és kellően meghatározott aspektusa képezi.

75. E tekintetben példaként szolgálhatnak a Melloni ítélet(48) és a 2002/584/IB kerethatározat(49) 4a. cikkében szereplő, az érintett személy távollétében történő elítélése esetén az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának okaira vonatkozó szabályok. Az említett rendelkezésben szereplő szabályok ugyanis kimerítő jelleggel szabályozzák az európai elfogatóparancsra vonatkozó eljárás egy adott aspektusát, kizárva ezzel az azonos tárgyra vonatkozó, önálló nemzeti szabályokat. A fent felvázolt értelemben vett uniós „harmonizációs intézkedés” meglétének vizsgálata a 2002/584 kerethatározat 4a. cikke és az annak hatálya alá tartozó helyzetek szintjén történt. Természetesen azonban senki sem állította, hogy a kerethatározat a teljes tárgykört lefedte volna (függetlenül annak meghatározásától és attól, hogy kerethatározat az európai elfogatóparancsra és átadásra vonatkozó eljárás vagy büntetőeljárás – mint olyan – egészét magában foglalta-e).

76. Jóllehet, az említett elsőbbségi hatás érvényesüléséhez nem mindig szükséges, hogy az uniós jogi szabály(ok) és a nemzeti szabályok szövege teljes mértékben „megegyezzen”. Az ilyen „harmonizáció” és az abból eredő elsőbbség funkcionálisabb természetű is lehet. Egymáshoz kapcsolódó kérdések esetén más egyértelmű szabályok megléte – kifejezett előírás meghatározásában hiányában – is kizárhatja vagy korlátozhatja a tagállamok bizonyos szabályainak alkalmazását, amennyiben az ügy tényállása az uniós jog hatálya alá esik.(50)

77. Másodszor egy szélesebb terület bizonyos aspektusát kimerítő jelleggel szabályozó, egyértelmű előírások megléte természetszerűleg azzal a következménnyel jár, hogy a tagállamok önálló eljárásának lehetőségét kizárja. Azt követően, hogy az uniós jogalkotó egy adott kérdést teljeskörűen szabályozó intézkedéseket fogadott el, a tagállamok a saját szabályaik elfogadásához nem rendelkeznek többé szabályozási mozgástérrel, kivéve ha intézkedéseik pusztán az uniós jogi szabályok végrehajtására irányulnak, azzal, hogy azok elfogadása során nem terjeszkedhetnek túl a szóban forgó uniós jogi szabályok által engedett kereteken.

78. Harmadszor kiemelendő, hogy minden egyes esetben meg kell határozni, hogy az alapügy tárgyát képező tényállás mennyire esik közel a szóban forgó harmonizációs intézkedéshez. Amennyiben az alapügy tényállása történetesen csak távolról kapcsolódik a szóban forgó szabályhoz – függetlenül attól, hogy az alkalmazandó uniós szabály mennyire egyértelmű, pontos és teljes körű –, a tagállamok továbbra is hatáskörrel rendelkeznek a saját önálló szabályaik elfogadására, habár a jogvita formálisan még mindig az uniós jog hatálya alá tartozik.

79. Egyértelmű tehát, hogy vannak fokozatok. A skála egyik részén olyan ügyek szerepelnek, amelyekben valamely nemzeti szabály „harmonizált” uniós szabályozás alá esik akár közvetlenül a szövege alapján, akár amiatt, hogy (a Melloni ügyben foglaltakhoz hasonlóan) olyan közel áll a „harmonizált” uniós szabályhoz, hogy azzal funkcionálisan összefonódik. A skála másik, az egyértelmű uniós szabálytól távolabb eső részén olyan ügyek találhatók, amelyekben a nemzeti szintű szabály valamennyire még kapcsolódik uniós jogi rendelkezéshez, ez a kapcsolat azonban gyengül. Az ügyek e csoportjára példa a Bíróságnak a héa területén alkalmazott szankciókra vonatkozó ítélkezési gyakorlata, például az Åkerberg Franssonítélet vagy a Scialdone ítélet. A „szankciók” kifejezést a megfelelő jelzők kíséretében ugyanis említik az uniós jog releváns rendelkezései, ezek azonban bizonyosan nem eléggé részletesek ahhoz, hogy az említett ügyekben felmerülő, héához kapcsolódó bűncselekmények szankcionálásának konkrét elemeire vonatkozóan egyértelmű uniós jogi előírásokat nyújtsanak. Végül a skála legszélén azok az ügyek helyezkednek el, amelyek bár még az uniós jog hatálya alá tartoznak, tárgyukat olyan nemzeti szabályok képezik, amelyek az ügyre vonatkozó minden egyértelmű uniós jogi szabálytól meglehetősen távol esnek. Így például az Ispas ügyben (iratbetekintési jog a héabehajtási eljárásban), a Kolev ügyben (a büntetőeljárás nyomozási szakaszának lezárására irányadó határidők), vagy akár a jelen ügyben feltett kérdések valamelyest még mindig kapcsolódnak a héa beszedéséhez. A „beszedés” kifejezésnek e tényállásokhoz való kapcsolásához azonban szükséges némi képzelőerő.

80. Minél közelebb van valamely helyzet egy egyértelműen meghatározott uniós jogi követelményhez, annál kevesebb mérlegelési jogkört élvez a tagállam, és annál nagyobb mértékű lesz az egységesség. Ezzel szemben minél jobban eltávolodik egy ügy valamely egyértelmű és egyedi uniós jogi szabálytól, miközben továbbra is az uniós jog hatálya alá tartozik, annál tágabb mérlegelési jogkör illeti meg a tagállamot, így nagyobb változatosságra van lehetőség. Egy némileg eltérő kontextusban már alkalmazott metaforához visszatérve,(51) azonban ugyanazon elgondolás mentén: minél közelebb van a világítótorony, annál erősebb az onnan áradó fény, és az minden más fényforrást elhomályosít. Minél messzebb kerül a világítótorony, annál kevesebb a fény, és az fokozatosan keveredik a más forrásokból áradó fénnyel.

2. A héa hatékony beszedése korlátjainak uniós vagy nemzeti eredetéről

81. Emellett a Bíróság a M.A.S. ítéletben megjegyezte, hogy az alapügy tárgyát képező cselekmények elkövetésekor a héa területén elkövetett bűncselekményekre vonatkozó elévülési rendszert az uniós jogalkotó nem harmonizálta. Közvetlenül ezen észrevételt követően a Bíróság megállapította, hogy az Olasz Köztársaság tehát az említett időpontban szabadon meghatározhatta azt a jogrendjében, hogy ez a rendszer a bűncselekmények és a büntetések meghatározására vonatkozó szabályokhoz hasonlóan a büntető anyagi jog hatálya alá tartozik, és ennélfogva a bűncselekmények és büntetések törvényességének elve vonatkozik rá.(52)

82. Ezzel a Bíróság elfogadta, hogy egy még nem harmonizált területen alkalmazható valamely, az uniós és a nemzeti jog által is védett alapvető jog (a törvényesség elve) sajátos nemzeti értelmezése.

83. Vajon ez azt jelenti-e, hogy a héa hatékony beszedését az alapvető jogokra vonatkozó uniós és nemzeti rendelkezések is minden esetben korlátozzák? A válasz a szóban forgó nemzeti jog tartalmától és – az előző részben megjelöltek szerint – annak valamely „harmonizált” szabállyal való átfedésétől, illetve ilyen szabályhoz való közelségétől függ.

84. Dióhéjban összefoglalva két helyzet képzelhető el: először is a szóban forgó alkalmazandó nemzeti szabály – szövege alapján egyértelműen – az uniós szinten harmonizált szabályok hatálya alá esik vagy funkcióját tekintve annyira közel áll e szabályokhoz, hogy azok alkalmazása e nemzeti szabály alkalmazását ténylegesen kizárja. Ebben az esetben az uniós szinten harmonizált szabályokkal kapcsolatos fenntartások, korlátozások és az e szabályokkal való egyensúlyba hozás „horizontális” jellegű, vagyis az uniós eredetű érdekekre, értékekre és alapvető jogi előírásokra vonatkozóan történik.(53)Másodszor a szóban forgó nemzeti szabályra az említett, szövegen vagy (észszerűen korlátozott) funkción alapuló kizárás nem vonatkozik, azonban az továbbra is az uniós jog hatálya alá tartozik. Ebben az esetben az említett korlátozások, köztük az alapvető jogok korlátozásai is mindkét rendszerből erednek: (minimum) uniós jogi előírások, mivel a tagállam az uniós jog keretében jár el, és a Charta 51. cikke (1) bekezdésének alkalmazása nélkül az uniós jog felhatalmazása alapján nem lehet eljárni, és a nemzeti jogi korlátozások is, amelyek az említett ügyekben akár a védelem magasabb szintjét biztosíthatják.

85. Ez a különbségtétel magyarázatot ad arra, hogy a Bíróság a Melloni ítéletben miért zárta ki valamely nemzeti védelmi szint alkalmazását, miközben azt a M.A.S. ítéletben azt kifejezetten megengedte.

86. A Melloni ítélet tárgyát képező helyzetet a 2002/584 kerethatározatban található egyértelmű szabályok meghatározták.(54) Következésképpen a nemzeti jognak a Charta 53. cikkével együttesen értelmezett egyetlen rendelkezése alapján sem lehetett új okkal kiegészíteni a végrehajtás megtagadásának a 2002/584 kerethatározatban rögzített okait, még akkor sem, ha az adott ok a tagállam alkotmányából ered. A Bíróság álláspontja szerint ez az alapvető jogoknak az ezen kerethatározatban meghatározott védelmi szintje egységességének megkérdőjelezéséhez, az e kerethatározat által elősegítendő bizalomvédelem és kölcsönös elismerés elvének sérelméhez, következésképpen a szóban forgó kerethatározat hatékonyságának veszélyeztetéséhez vezetne.(55)

87. Másképpen megfogalmazva, bizonyos igen rendkívüli körülményeket leszámítva(56) az alapvető jogoknak kizárólag az uniós védelmi szintje alkalmazandó olyan, uniós szinten a jogi szabályozás egységességével jellemzett helyzetben, amelyben valamely uniós intézkedés az adott kérdésben egyértelmű és kimerítő jellegű követelményeket határozott meg. Ilyen esetben feltételezhető, hogy az uniós jogalkotó már egyensúlyt teremtett egyrészről az alapvető jogok védelme, másrészről pedig a szóban forgó intézkedésnek ezen intézkedés céljára tekintettel meghatározott általános hatékonysága között. Szükség esetén ez az egyensúly a szóban forgó uniós harmonizációs intézkedés mércéjének minősülő alapvető jogok uniós védelmi szintjére hivatkozással megtámadható a Bíróság előtt. Az alapvető jogokat tehát végső soron a Bíróság óvja meg, azzal, hogy a Charta 52. cikkének (3) bekezdése révén az uniós védelmi szint az emberi jogok európai egyezményében (EJEB) meghatározott szintnél nem lehet alacsonyabb.

88. Ezzel szemben a M.A.S. ügyben és a Scialdone ügyben (vagy az Åkerberg Fransson ügyben) sem szerepelt ilyen „harmonizáció” abban az értelemben, hogy az említett ügyek tárgyát képező nemzeti szabályok közvetlenül az uniós jog valamely egyértelmű rendelkezésének hatálya alá tartoztak volna vagy azok alkalmazását az ilyen uniós rendelkezés funkcionálisan kizárta volna. Ennek megfelelően a tagállamok mérlegelési jogkörének gyakorlására a korlátozások két típusa vonatkozott. Egyrészről a tagállamokra továbbra is vonatkozik az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés uniós követelménye,(57) valamint az alapvető jogok védelmének a Chartában biztosított minimum szintje.(58) Másrészről a tagállamok mérlegelési jogkörükben valamely alapvető jog általuk meghatározott fogalmát is alkalmazhatják a mérlegelési jogkörük gyakorlása keretében elfogadott szabályok felülvizsgálata során, feltéve hogy ezáltal nem biztosítanak a Charta 53. cikkének megfelelően a Chartában meghatározottnál alacsonyabb szintű védelmet.

89. Az utóbbi helyzetekre tekintettel az „egység” vagy „egységesség” megkövetelt szintjét illetően egy utolsó megjegyzést kell tenni. E Bíróság visszatérő jellegű megállapítása szerint a nemzeti hatóságok és bíróságok továbbra is az alapvető jogok védelmének nemzeti szintjét alkalmazhatják, feltéve hogy ennek alkalmazása nem sodorja veszélybe a Charta által meghatározott és a Bíróság által értelmezett védelmi szintet, sem pedig az uniós jog elsőbbségét, egységességét és hatékonyságát.(59)

90. El kell ismernem, hogy némileg nehezemre esik elképzelni e feltételek, különösen pedig a második feltételben szereplő „egység” követelményeinek gyakorlati alkalmazását. E tekintetben a héabevallás benyújtására vonatkozó határidők szolgálhatnak példaként. Míg természetesen a héairányelv 250. cikkének (1) bekezdése előírja azt, hogy rendszeresen héabevallást kell tenni, e bevallások adminisztratív elvégzésének pontos terjedelméről (például annak gyakoriságáról, formátumáról vagy határidejéről) nem rendelkezik. Ez utóbbi kérdések ezért az előző részben felvázolt értelemben véve nem „harmonizáltak”, így olyan területhez tartoznak, amelyen a tagállamok mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. Az ilyen nemzeti szabályok fogalmilag sokfélék és eltérők, azonban az ilyen nemzeti szintű megkülönböztetés természetesen lehetséges, feltéve hogy a szóban forgó nemzeti szabályok nem veszélyeztetik az elsőbbséget, az általános érvényesülést és a védelem Chartában előírt minimum szintjét.

91. Következésképpen előfordulhat, hogy az elsőbbség, az egységesség és a tényleges érvényesülés követelményei, különösen pedig az „egységesség” követelménye – noha az uniós harmonizált szabályok nemzeti alkalmazásának szempontjából természetesen relevánsak – nem értelmezhetők szó szerint az olyan területeken, amelyeken a tagállamok megőrzik mérlegelési jogkörüket.

3. A Charta szerepéről

92. A Charta – attól függően, hogy a szóban forgó helyzetet az előző részekben felvázolt értelemben véve az uniós jog teljes egészében meghatározza-e – a héa hatékony beszedésének korlátjaként érdekes kettős szerepet játszik. Az egyértelműen az uniós jog valamely szabályának vagy szabályrendszerének hatálya alá tartozó esetekben a Charta meghatározza a közös maximum szintet. Az ilyen uniós harmonizáció hatálya alá nem tartozó esetekben a Charta az alapvető jogok védelmének minimum szintjét írja elő.

93. Először is, harmonizáció esetén a Charta felső korlátként működik. Mivel a védelem nemzeti szintjének alkalmazása a Charta 53. cikke révén kizárt, a Charta az alapvető jogok egyetlen olyan mércéje, amely az uniós harmonizációs intézkedések – vagy az azokat szigorúan végrehajtó nemzeti intézkedések – értékelésének alapját képezi. Ebben az összefüggésben az 52. cikk (3) bekezdése értelmében a Chartából eredő védelem szintjének legalább olyan magasnak kell lennie, mint az EJEE-ben meghatározott védelem szintjének, miközben az 52. cikk (1) bekezdése biztosítja, hogy az alapvető jogok korlátozása egyértelműen körülhatárolt legyen, és ne haladja meg azt a mértéket, amely például az Európai Unió pénzügyi érdekei védelmének a biztosításához szükséges. Ezek a rendelkezések garantálják, hogy maga a Charta az alapvető jogok védelmének magas szintjét biztosítsa azáltal, hogy a héa beszedését hatékonyan korlátozza. Mivel a Charta az uniós elsődleges jog szerves része, az elsőbbség, egységesség és tényleges érvényesülés követelményei rá is vonatkoznak. A Charta az EUMSZ 325. cikkhez hasonló többi uniós elsődleges jogi rendelkezéssel egyenértékű, és a Bíróság feladata, hogy az alapvető jogok és a versengő értékek, illetve érdekek között megfelelő egyensúlyt biztosítson.

94. Másodszor, a Charta harmonizáció hiányában – beleértve azt az esetet is, amelyben az uniós jog némi mozgásteret hagy a tagállamok számára annak érdekében, hogy azok elfogadhassák a saját jogalkotási vagy végrehajtási szabályaikat(60) – minimumszintet határoz meg. Az 53. cikkből egyértelműen következik, hogy a tagállamok alkotmányai – de a nemzetközi jog is – előírhat a Chartában rögzítettnél magasabb szintű védelmet.

95. Az ilyen helyzet megint csak eredményezheti-e az uniós jog „elsőbbségének, egységességének és tényleges érvényesülésének” sérelmét? Minél kisebb a harmonizáció mértéke, annál valószínűbb, hogy az uniós jog elsőbbsége, egységessége és tényleges érvényesülése fogalmilag sérelmet szenvedhet. Természetesen valamely nemzeti védelmi szint alkalmazása az egységességgel szemben sokféleséget hoz magával. Harmonizáció hiányában ugyanakkor a nemzeti védelmi szint kizárólag arra a – többé vagy kevésbé széles – mérlegelési mozgástérre vonatkozik, amelyet maga az uniós jog hagyott meg a tagállamok számára. Az uniós intézkedés helyett ezért nemzeti intézkedés az, amelyet a nemzeti alkotmány szigorúbb mércéjével össze kell vetni. Másképpen megfogalmazva, minél szélesebb a tagállamok mérlegelési mozgástere, annál kisebb az uniós jog elsőbbségét, egységességét és tényleges érvényesülését érintő kockázat.

4. A nemzeti büntetőjogi szabályok anyagi jogi vagy eljárásjogi természetéről

96. A M.A.S. ítéletben felmerült az a kérdés, hogy a szóban forgó elévülési szabály anyagi jogi vagy eljárási jellegű-e, következésképpen a törvényesség elve ezt a szabályt is magában foglalja-e. Mivel az olasz jogrendszer az ilyen szabályokat anyagi jogi szabályokként ismeri el, a Bíróság elfogadta, hogy e szabályok harmonizációjának hiányában a törvényesség elvének olasz jog szerinti értelmezését kell alkalmazni. A M.A.S. ügyben, valamint korábban a Taricco ügyben ez a kérdés konkrétan a Charta 49. cikkével összefüggésben merült fel, és felmerült az a kérdés is, hogy az e cikkben foglalt garanciák „pusztán büntető anyagi jogi” vagy a büntető „eljárásjogi” szabályokra is vonatkoznak-e.

97. Azonban – a jelen ügyre is tekintettel – a Charta 49. cikke biztosítékainak konkrét kontextusán túlmutató, átfogóbb kérdés merült fel. A „héa hatékony beszedése” korlátozásának típusaival kapcsolatban fentiekben ismertetett érvelés eltérő lehet-e (vagy lenne) akkor, ha a szóban forgó nemzeti szabály nem pusztán „eljárásjogi”, hanem „anyagi jogi” jellegű? Emellett – a nemzeti szinten jelentkező ilyen hiányosságok orvoslásának módjára vonatkozó következő kérdéshez kapcsolódóan – e tekintetben a következményeknek is eltérőknek kell-e lenniük attól függően, hogy az egyedi ügyben potenciálisan hatályon kívül helyezett szabály (büntető) eljárásjogi vagy (büntető) anyagi jogi szabály-e?

98. Legalább három okból egyértelmű „nemmel” válaszolok ezekre a kérdésekre.

99. Először is minden ilyen minősítés problematikus és igen nehezen alkalmazható. Ez már a Charta 49. cikkének sajátos kontextusában is egyértelműen megjelenik,(61) azonban e rendelkezésen túl a Chartában rögzített más jogokkal kapcsolatban még összetettebbé válik. Emellett az ilyen minősítésre nemzeti osztályozás vagy az Unió egészére kiterjedő osztályozás vonatkozna-e? Ez utóbbi esetben szükségessé válna-e bármely jogi előírás „önálló uniós fogalmának” a meghatározása?

100. Másodszor igencsak meglep az a magától értetődő könnyedség, amellyel a „pusztán eljárásjogi” szabályok elvethetők. Pusztán járulékos „eljárási elemnek” minősülnek-e az olyan rendelkezések, amelyeknek értelmében az ügyésznek adott határidőn belül bírósági eljárást kell kezdeményeznie vagy meg kell szüntetnie a büntetőeljárást annak érdekében, hogy valamely személy ne maradhasson örökre a bűnügyi nyomozási szakaszban? Vagy pusztán „eljárás díszítő elemének” minősül-e az a követelmény, hogy a büntetőeljárást hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnak kell lefolytatnia? Gyakran valószínűbb, hogy az eljárási szabályok az alapvető jogokat az anyagi jogi szabályok által egyező vagy akár azt meghaladó mértékben is védik. Amint Rudolf von Jhering egyszer megjegyezte, „a forma az önkény esküdt ellensége és a szabadság ikertestvére”(62). Igen nehezen képzelhető tehát el, hogy a nemzeti bíróságok hogyan hivatkozhatnának érvényesen az uniós jogra (ítélkezési gyakorlatra) annak érdekében, hogy az alapvető jogokat a büntetőjog említett „eljárási szabályainak” mellőzésével korlátozzák.(63)

101. Harmadszor és mindenekfelett a nemzeti és európai jogi osztályozások finomságainak tanulmányozása a másutt már előadott okokból(64) jellegéből adódóan nem szolgálja megfelelően az olyan típusú vitát, amelyet le kell folytatni, ha az alapvető jogok korlátozásáról van szó. E vitának hatásorientáltnak kell lennie. Az alapvető jogok hatékony védelmének erről kell szólnia: az egyénről és valamely szabálynak az egyén helyzetére gyakorolt hatásáról, nem pedig a szóban forgó szabályhoz kapcsolódó minősítő címkékről.

5. Jogorvoslatokról

102. A M.A.S. ítélet és a Kolev ítélet egyértelművé tette, hogy a nemzeti szabályok uniós joggal való összeegyeztethetőségének hiánya esetén elsődlegesen a nemzeti jogalkotó feladata, hogy oly módon kezelje azt(65), amellyel elkerülhető a rendszeres büntetlenül maradás kockázata.(66) Ezekben az ítéletekben azonban a Bíróság – a Taricco ítéletre utalással – azt is rögzítette, hogy főszabály szerint az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésének közvetlen hatálya az elsőbbség elvével együttesen lehetővé tette a nemzeti bíróságok számára, hogy mellőzzék az összeegyeztethetetlen szabályok alkalmazását.(67) A Kolev ítéletből kitűnik, hogy az említett felhatalmazás nem pusztán e szabályok mellőzését, hanem nyilvánvaló módon néhány további, a nemzeti bíróság által megteendő olyan pozitív lépést is maga után von, amelynek a nemzeti jogban szövegszerű alapja nincs, például az ügyész eljárására rendelkezésre álló időtartamok meghosszabbítását vagy a szóban forgó szabálytalanságok maguk a nemzeti bíróságok általi orvoslását.(68)

103. Számos okból kifolyólag azon az állásponton vagyok, hogy a héa hatékony beszedését potenciálisan akadályozó nemzeti szabályokra tekintettel a nemzeti bíróságok által betöltött szerepet – a folyamatban lévő (büntető)ügyekben biztosan – eltérően kell értelmezni. Dióhéjban összefoglalva, az összeegyeztethetőség hiányának bármely megállapítását kizárólag az e tekintetben tett deklaratív megállapításra kell korlátozni, és azt a folyamatban lévő ügyekre a jogbiztonság és a vádlottak alapvető jogainak védelme miatt nem lehet alkalmazni. Az kizárólag a jövőre nézve alkalmazható, és szerkezeti, valamint eljárási szinten ahhoz az EUMSZ 258. cikken alapuló kötelezettségszegési eljárás is kapcsolódhat.

104. Először is általánosságban véve emlékeztetni kell arra, hogy egyrészről az Európai Unió pénzügyi érdekeinek hatékony védelme, másrészről pedig az alapvető jogok közötti egyensúly megteremtése (legalább) egyenértékű célkitűzések és értékek közötti egyensúly megteremtésének minősül. Még ha a Charta által elismert ezen alapvető jogok értelmezését az Európai Unió felépítésének és célkitűzéseinek keretében is kell biztosítani,(69) az alapvető jogok korlátozását a Charta korlátozza függetlenül attól, hogy fennáll-e harmonizáció. Az 52. cikk (1) bekezdése tiltja a Chartában elismert jogok és szabadságok lényegébe való beavatkozást. Az 52. cikk (3) bekezdése az emberi jogok védelmének legalább az EJEE-ben foglaltaknak megfelelő szintjét írja elő.

105. Másodszor, amint arra a Bíróság a M.A.S. ítéletben emlékeztetett, a bíróság a büntetőeljárásban nem súlyosíthatja a büntetőjogi felelősségi szabályokat a büntetőeljárás alá vont személyek terhére.(70) Ebben az összefüggésben nem világos számomra, hogy e megállapítással miként ne lenne ellentétes például az elévült vagy jogellenes büntetőeljárás folytatásának lehetővé tétele érdekében a büntetőjog vagy büntetőeljárás nemzeti rendelkezéseinek szelektív mellőzése.

106. Harmadszor, folyamatban lévő büntetőeljárásokban az ilyen eredmény összeegyeztethetetlen lenne a jog kiszámíthatóságának és a jogbiztonság észszerűen figyelembe veendő követelményeivel, mivel az említett alapelvek a büntetőeljárás kontextusában nyilvánvalóan különleges súllyal rendelkeznek. Az uniós igazságszolgáltatási rendszer diffúz jellegű. A tagállamokban minden egyes bíróság az uniós jog alkalmazását biztosító bíróságként jár el. E felhatalmazás keretében valamely, összeegyeztethetőség hiányára vonatkozó megállapításból bármely nemzeti bíróság levonhatja és le is vonja a megfelelő eljárásjogi következtetéseket, amelyet jogosult e Bírósághoz fordulás nélkül maga megtenni. E felhatalmazásnak a tagállamokban a büntetőeljárás nemzeti szabályainak egyes bíróságok által, saját értékelésük alapján történő mellőzésére való kiterjesztése esetén nyilvánvalóan fennállna annak a veszélye, hogy a büntető igazságszolgáltatás (az Unió által szponzorált) lottójátékká válik.

107. Ezt a veszélyt tovább fokozza az, hogy a jogsértő nemzeti rendelkezések szelektív módon történő mellőzése céljából a Bíróság által meghatározott kiváltó körülmény még a Kolev ítélet meghozatalát követően sem egyértelmű. A Taricco ügyben – amelyben a kérdést előterjesztő bíróság előadta, hogy Olaszországban a büntetőeljárások olyan mértékben elhúzódnak, hogy az ilyen típusú ügyekben „a de facto büntetlenség […] nem kivételes, hanem szokásos esetnek minősül” – a Bíróság megállapította, hogy a kiváltó körülmény az az időpont, amelyben a nemzeti bíróság arra a következtetésre jut, hogy a nemzeti rendelkezések alkalmazása „az esetek jelentős számában” ilyen hatással jár.(71) Úgy tűnik, hogy a Kolev ítéletben a kiváltó körülményt a Bíróság „a vámszabályok módszeres és folyamatos megsértéseként” fogalmazza meg, amely láthatólag annak veszélyével jár, hogy az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő cselekmények „rendszeresen” büntetlenül maradnak.(72)

108. A Kolev ítéletben ugyanakkor az alapügy tárgyát képező egyetlen „módszeres és folyamatos jogsértés” az volt, hogy az érintett ügyész egy meghatározott büntetőeljárás keretében nem tudta szabályszerűen a vádlottak rendelkezésére bocsátani a megfelelő dokumentumokat. Az ügyész ugyanis erre rendszeresenés folyamatosan nem volt képes. Egyébiránt viszont úgy tűnik, hogy a „rendszeres” probléma egésze a kérdést előterjesztő bíróság által tett egyetlen egy megállapításon alapul. Meglehetősen egyértelmű, hogy a büntetőjog kontextusában milyen típusú (ebben az esetben valójában rendszeres) problémákat vet fel a Bíróság által „engedélyezett ilyen mellőzés”.(73)

109. Negyedszer, erre a problémára és az ahhoz kapcsolódó kérdésekre adandó (alkotmányosan alátámasztott és igazolt) válasz a hatalommegosztás elve. A nemzeti büntetőjogi szabályok uniós joggal való összeegyeztethetőségének hiánya esetén egyértelműen a nemzeti jogalkotó feladata, hogy a törvényesség elvével összhangban fellépjen és a jövőre nézve általánosan alkalmazandó szabályokat fogadjon el. A törvényesség elve – a hatalommegosztásnak a büntetőjog érzékeny területén való kifejeződéseként – mind eljárásjogi, mind pedig anyagi jogi szabályok parlament általi elfogadását szükségessé teszi. Ezen érvnek – a magától értetődő alkotmányos értékétől eltekintve – egy gyakorlati előnye is van: fogalmilag kizárólag egyetlenszabályrendszer alkalmazását jelenti.

110. Ötödször, fennáll az úgynevezett „a tagállamokban rendszeresen előforduló hiányosságok hova vezethetnek” paradoxon. Az N. S. ügyhöz(74) vagy az Aranyosi és Caldararu ügyhöz(75) hasonló esetekben valamely tagállamban az igazságszolgáltatási, közigazgatási vagy a büntetés-végrehajtási rendszerben fennálló hiányosságok az alapvető jogok védelme érdekében a kölcsönös elismerés és a bizalomvédelem elvéhez hasonló, az Európai Unió alapját képező legalapvetőbb elvek közül néhány elv alkalmazásának átmeneti felfüggeszthetőségét eredményezte. A héa és a vámok beszedésével kapcsolatos ügyekben fennálló (nyilvánvaló), az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelmével összefüggő rendszeres hiányosságok annyira rendkívüli értékűek, hogy mostanra a törvényesség és a jogállamiság mellett alapvető jogok tényleges felfüggesztéséhez vezettek. Felmerül bennem az a kérdés, hogy az EUSZ 2. cikk és az EUMSZ 325. cikk közötti hierarchia szempontjából az ilyen érték szerinti megoszlás milyen következménnyel járna.

111. Álláspontom szerint mindezen okokból kifolyólag a Bíróságnak valamely, a héa és az Európai Unió más saját forrásainak hatékony beszedésével kapcsolatos nemzeti rendelkezések összeegyeztethetősége potenciális hiányának következményeire vonatkozó megoldását – különösen az e kérdésekkel kapcsolatos büntetőeljárásban – némileg eltérően kell felépíteni. Még ha az ilyen eljárásban alkalmazandó valamely nemzeti szabály összeegyeztethetőségének hiánya megállapítást is nyerne, ez a megállapítás kizárólag a jövőre nézve válthat ki joghatásokat. A jogbiztonság, törvényesség és (amennyiben az a konkrét ügyben releváns) az alapvető jogok védelme elvének alapján e megállapítás nem alkalmazható a folyamatban lévő ügyekben, ha az az adott vádlott szempontjából sérelmes lenne. Így a tagállamoknak azonnali lépéseket kell tenniük a nemzeti jog módosítása érdekében, hogy biztosítsák a nemzeti szabályoknak a Bíróság által tett megállapításokkal való összeegyeztethetőségét. Ennek hiányában az EUMSZ 258. cikk alapján az esetlegesen gyorsított kötelezettségszegési eljárás a megfelelő (szerkezeti) jogorvoslat.

112. Végül nem lehet szerepe annak, hogy az esetleges hiányosságok rendszeresek vagy csupán egyediek. Amennyiben e hiányosságok ténylegesen szerkezeti jellegűek abban az értelemben, hogy széles körben és ismétlődő jelleggel fordulnak elő, ez további olyan érv, ami amellett szól, hogy az EUMSZ 258. cikken alapuló eljárás formájában miért kell „szerkezeti” választ is adni, ha a szóban forgó tagállam is képes a saját álláspontját megfelelően megvédeni.

D. A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés

113. Ezen általános észrevételeket a jelen ügyre vonatkoztatva, a kérdést előterjesztő bíróságnak arra a kérdésére, hogy az Európai Unió saját forrásainak hatékony védelme szükségessé teszi-e a jogellenesen beszerzett bizonyítékok felhasználását kizáró nemzeti szabályok mellőzését, a válasz számomra meglehetősen egyértelműnek tűnik: nem, nyilvánvalóan nem.

114. Először is úgy tűnik, hogy az ügy tényállása megvalósulásának idején a bizonyítékokra vagy a lehallgatásokra vonatkozó szabályok – a héával összefüggésben vagy általánosságban véve az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelme céljából – uniós szinten nem voltak harmonizálva.(76) A tagállamok tehát e tekintetben megőrizték a saját szabályaik kialakítására vonatkozó mérlegelési jogkörüket.

115. Másodszor az adott kérdés akkor is az uniós jog hatálya alá tartozik, ha arra konkrét uniós szabályok nem vonatkoznak, vagyis a szóban forgó helyzetet az uniós jog nem határozza meg. A tagállamokra ugyanis vonatkoznak – a héa területén alkalmazott szankciókra vonatkozó összes büntetőjogi szabályt illetően – mindazok a kötelezettségek, amelyek az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdéséből, a PIF-egyezmény 2. cikkének (1) bekezdéséből, valamint a héairányelv 206. cikkéből, 250. cikkének (1) bekezdéséből és 273. cikkéből erednek.

116. A jelen ügy tárgyát képező nemzeti szabályok – a M.A.S. ügy vagy a Kolev ügy tárgyát képező nemzeti szabályokhoz képest – az alkalmazandó uniós jogi szabályoktól némileg távol helyezkednek el, de nyilvánvalóan kapcsolódnak azokhoz.(77) A bíróságok hatáskörére és illetékességére vonatkozó szabályokkal összefüggésben a bizonyítás szabályai és a lehallgatások elrendelésének feltételei egyértelműen hatással vannak a szankciókra oly módon, hogy alkalmazásuk révén ez utóbbiakat többé-kevésbé valószínűvé vagy hatékonnyá teszik. Ez egyértelmű abban az esetben, amelyben Bulgáriában a bizonyítási szabályok alkalmazása megakadályozza az olyan bizonyítékok felhasználását, amelyek az alapügyben megalapoznák P. Dzivev bűnösségét.

117. Harmadszor, ebből az következik, hogy a tagállamoknak az ilyen típusú szabályok megalkotása és alkalmazása során mérlegelési jogkörüket kétféle korlátozás – a nemzeti jogból eredő korlátozások és az uniós jogból eredő korlátozások –, ezen belül az alapvető jogok által megvalósított korlátozások figyelembevételével kell gyakorolniuk.

118. A tagállamoknak egyrészt tiszteletben kell tartaniuk a saját nemzeti jogukat, ezen belül pedig az alkotmányaiknak általánosságban a büntetőjogra, különösen pedig a bizonyítékokra és a lehallgatásokra vonatkozó rendelkezéseit. A M.A.S. ítélet alapján ebből az következik, hogy a bolgár hatóságok az alapvető jogok (például a büntetések törvényességének elve) sajátos értelmezésére tekintettel akkor is vizsgálhatják a szóban forgó nemzeti szabályokat, ha ezeket az alapvető jogokat az uniós jog is biztosítja, feltéve hogy a nemzeti alkotmány a vádlottak javára a védelem magasabb szintjét írja elő. E tekintetben egyedül a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezések megfelelnek-e a magasabb szintű nemzeti jogszabályoknak.

119. Másrészről, mivel a szóban forgó helyzet az uniós jog hatálya alá tartozik, a tagállamokat bizonyítási szabályaik megalkotása során megillető intézményi és eljárásjogi autonómiát nemcsak az egyenértékűség és tényleges érvényesülés kettős uniós követelménye, hanem a Charta is korlátozza.(78)

120. Az egyenértékűség követelménye a tagállamok választási szabadságát korlátozza azáltal, hogy kötelezi e tagállamokat annak biztosítására, hogy e szankciók hasonló előírásoknak feleljenek meg, mint amelyek a nemzeti jog hasonló jellegű és hasonló jelentőségű megsértésére alkalmazandók.(79) A jelen ügyben azonban úgy tűnik, hogy egyenértékűséggel kapcsolatos kérdés nem merül fel.

121. A tényleges érvényesülés elve megköveteli a tagállamoktól, hogy a héával kapcsolatos jogi szabályozás megsértésének esetében – különösen azzal, hogy hatékony és visszatartó erejű szankciókat alkalmaznak – gondoskodjanak a héa hatékony beszedéséről.(80)

122. Az uniós jog tényleges érvényesülése megkérdőjelezhető érv, mivel önmagában belső korlátokkal nem rendelkezik. Ha ezen érvet a legtágabb értelemben vesszük, akkor minden egyes előirányzott eredmény indokolt lehetne. Ha az „Unió saját forrásai védelmének hatékonysága” azzal lenne egyenlő, hogy „a csalást elkövető és a héát be nem fizető személyeket büntetés-végrehajtási intézetbe utalják be”,(81)az elitélés útjában álló minden nemzeti szabályt biztosan mellőzni kellene. Ebben az esetben azonban nem lenne-e hatékonyabb, ha a telefonbeszélgetések lehallgatásához bírósági engedélyt egyáltalán nem kellene kérni? Hasonlóképpen, talán a fizetendő héa beszedésének hatékonysága is növekedne, ha a nemzeti bíróság hatáskörrel rendelkezne arra, hogy héacsalás miatt a téren nyilvános korbácsolást rendeljen el?

123. Ezek az egyértelműen abszurd példák élénken szemléltetik, hogy a „tényleges érvényesülés” adott esetben korlátlan érvét miért kell azonnal korlátok közé szorítani, és azt egyensúlyba hozni az előző lépésben meghatározott érvekkel és értékekkel: az uniós és nemzeti korlátozásokból eredő egyéb értékekkel, érdekekkel és célkitűzésekkel, köztük az alapvető jogok védelmével. A nemzeti eredetű korlátokkal és eljárásjogi szabályokkal való esetleges egyensúlyba hozás a nemzeti bíróság feladata.

124. Az uniós jogra és az abból eredő minimumkövetelményekre tekintettel újból hangsúlyozható, hogy az uniós jog nem pusztán hatékony és elrettentő jellegű szankciók alkalmazását írja elő. Az uniós jog az ilyen szankciók alkalmazása során az alapvető jogok tiszteletben tartását is megköveteli. A Charta erre vonatkozó rendelkezései és az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése uniós elsődleges jogi rendelkezésekként egyenértékűek. A tagállamoknak ugyanis – az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésének alkalmazásában az uniós jogból eredő kettőskötelezettségként – egyensúlyt kell teremteniük a tényleges érvényesülés és az alapvető jogok között. A tényleges érvényesülés vizsgálata során tehát kiemelkedően fontos, hogy az alapvető jogok védelmének követelményét is figyelembe vegyék.(82)

125. A jelen ügy sajátos körülményei között meglehetősen egyértelmű, hogy mindenféle kommunikáció lehallgatása – ezen belül a telefonvonalak lehallgatása is – a magánélethez való jogba (a Charta 7. cikke),(83) és annak büntetőeljárás keretében történő jogellenes alkalmazása esetén a védelemhez való jogba (a Charta 48. cikkének (2) bekezdése) történő jelentős beavatkozásnak minősül.

126. Valamely, a szabálytalanul elrendelt lehallgatás révén beszerzett bizonyíték felhasználását tiltó nemzeti szabály tehát az egyenlet mindkét oldalához – tehát nem pusztán (egyáltalán a magánélethez való jogba történő beavatkozás lehetővé tételével) a héabeszedés hatékonyságának céljához, hanem (az ilyen bizonyíték felhasználásának számos feltételhez, köztük az adott bizonyíték bírósági végzés alapján, jogszerű módon történő beszerzésének feltételéhez kötésével) az érintett alapvető jogok tiszteletben tartásához is – hozzátesz.

127. A jelen ügyben álláspontom szerint az elemzés itt véget is érhetne. Nem gondolom azt, hogy a jelen ügyhöz hasonló ügyben bármilyen jelentőséggel bírna a Bíróság által végzett értékelés szempontjából az, hogy a szóban forgó nemzeti szabályok eljárásjogi jellegűek-e, és hogy nemzeti szinten hány hasonló probléma merül fel. A Bíróság munkájának teljes körű támogatása érdekében azonban a fent elvégzett általános elemzés alapján(84) a fennmaradó kérdésekre adott válasz a következő.

128. Negyedszer, habár valamely, egyedi ügyben a telefonvonalak lehallgatásának elrendelésére hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságot meghatározó nemzeti szabály értelmezhető „eljárásjogi” természetű szabályként, e kérdés némileg összetettebb az olyan szabály esetében, amely rögzíti, hogy a lehallgatást elrendelő végzést indokolni kell. Amennyiben a bíróság a lehallgatást (meghatározott, adott ügyhöz kapcsolódó) okokkal nem indokolta, tekinthető-e az ilyen követelmény „pusztán” eljárásjogi szabálynak? Az ilyen határesetek jelen ügyben és más ügyekben(85) történő minősítésének nehézsége ismételten csak rámutat arra, hogy az említett különbségtétel a jelen ügyhöz hasonló ügyek kontextusában miért nem igazán hasznos.

129. Ötödször, nem gondolom azt, hogy a szabályok összeegyeztethetőségének értékelése szempontjából bármilyen jelentőséggel bírna annak vizsgálata, hogy valamely szabály hány esetben működik egy bizonyos módon. Még ha ennek az ellenkezője is lenne igaz, az ilyen esetleges hiányosságokra adandó szerkezeti válasz kizárólag jövőorientált és a jövőre nézve lehet alkalmazandó, és az a folyamatban lévő ügyekben nem alkalmazható azok hátrányára, akikkel szemben büntetőeljárás folyik. Arra az esetre azonban, ha a Bíróság ennek ellenére úgy ítélné meg, hogy a rendszeres hiányosságok a Taricco ítéletben és a Kolev ítéletben ismertetett módon ebben az ügytípusban is relevanciával rendelkeznek, a következő megjegyzéseket teszem.

130. A Bizottság érvelésének megfelelően a jelen ügy – kérdést előterjesztő bíróság által előadott – tényállásából nem következik az, hogy a szóban forgó nemzeti szabályok alkalmazása a rendszeres büntetlenség Kolev ítélet értelmében vett veszélyét idézné elő, vagy a Taricco ítélet értelmében véve az esetek jelentős számában megakadályozná a héa szabályszerű beszedését.

131. Még ha félrevezetőnek is bizonyulna ez a mérce, észszerűen feltételezhető, hogy a „rendszeres” és a „jelentős” kifejezések egynél több (esetre) utalnak. Álláspontom szerint továbbá – N. S. ügyhöz vagy az Aranyosi és Căldăraru ügyhöz hasonló, rendszeres hiányosságok megvitatását magában foglaló más olyan ügyekkel is teljes összhangban – minden ilyen átfogó jellegű megállapítást olyan bizonyítékkal kellene alátámasztani,(86) amely túlmutat a nemzeti szabályok és gyakorlat nyilvánvalóan egy bíróság által végzett egyedi értelmezésén.(87)

132. A jelen ügyben négy vádlott szerepel. Amint azt a kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte, a beszerzett bizonyíték – P. Dzivev kivételével – az alapeljárás valamennyi vádlottja bűnösségének megállapításához alapul vehető. Úgy tűnik tehát, hogy négyből három esetben – a szóban forgó nemzeti szabályok „ellenére” –, a vádnak sikerült a másik három vádlottra nézve terhelő bizonyítékot a nemzeti jog értelmében szabályszerűen beszereznie. A jelen ügy tényállása alapján nem világos tehát, hogy a szóban forgó szabályok alkalmazása széles körben hogyan akadályozhatná meg a büntetések hatékony alkalmazását. Emellett a lehallgatások elrendelésére hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság körüli bizonytalanságból eredő probléma is átmeneti jellegűnek tűnik.

V. Végkövetkeztetés

133. A fenti megfontolások tükrében azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság, Bulgária) által feltett kérdésre a következőképpen válaszoljon:

– Az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésével, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény 1. cikkének (1) bekezdésével és 2. cikkének (1) bekezdésével, valamint a közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló, 2006. november 28-i 2006/112/EK tanácsi irányelv 206. cikkével, 250. cikkének (1) bekezdésével és 273. cikkével – mindezen rendelkezések Chartára tekintettel történő értelmezése esetén – nem ellentétes a jelen ügy tárgyát képezőhöz hasonló olyan nemzeti szabályozás, amely tiltja a jogellenesen beszerzett bizonyítékok, köztük a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatásának elrendelésére hatáskörrel és illetékességgel nem rendelkező hatóság által elrendelt lehallgatás révén beszerzett bizonyítékok felhasználását.

1 Eredeti nyelv: angol.

2 2015. szeptember 8-i Taricco és társai (C-105/14, EU:C:2015:555).

3 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936).

4 2018. május 2-i Scialdone ítélet (C-574/15, EU:C:2018:295).

5 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392).

6 Az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény (HL 1995. C 316., 49. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 8. kötet, 57. o.).

7 Az Európai Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 2007. június 7-i tanácsi határozat (HL 2007. L 163., 17. o.).

8 A közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló, 2006. november 28-i tanácsi irányelv (HL 2006. L 347., 1. o.; helyesbítések: HL 2007. L 335., 60. o.; HL 2015. L 323., 31. o.).

9 Az értelmező határozat olyan jogi aktus, amelynek forrása Bulgáriában a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék), amely a jogszabályi rendelkezések tényleges jelentését illetően kötelező iránymutatásokat ad.

10 2016. július 5-i Ognyanov ítélet (C-614/14, EU:C:2016:514).

11 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936).

12 Lásd: 2011. november 15-i Bizottság kontra Németország ítélet (C-539/09, EU:C:2011:733, 72. pont); 2013. február 26-i Åkerberg Fransson ítélet (C-617/10, EU:C:2013:105, 26. pont); 2015. szeptember 8-i Taricco és társai ítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 38. pont); 2016. április 7-i Degano Trasporti ítélet (C-546/14, EU:C:2016:206, 22. pont); 2017. március 16-i Identi ítélet (C-493/15, EU:C:2017:219, 19. pont).

13 2015. szeptember 8-i Taricco és társaiítélet(C-105/14, EU:C:2015:555, 41. pont), amelyet a Bíróság a 2018. május 2-i Scialdone ítéletben (C-574/15, EU:C:2018:295, 36. pont) megerősített.

14 A héacsalást állítólagosan elkövetőkkel szembeni büntetőeljáráshoz kapcsolódó más ügyekhez, amelyekben a héairányelv jelentősége is megállapítást nyert, lásd: 2013. február 26-i Åkerberg Fransson ítélet (C-617/10, EU:C:2013:105); 2018. március 20-i Menciítélet (C-524/15, EU:C:2018:197); 2018. május 2-i Scialdone ítélet (C-574/15, EU:C:2018:295).

15 Lásd például: 1989. szeptember 21-i Bizottság kontra Görögország ítélet (68/88, EU:C:1989:339, 24. pont); 2005. május 3-i Berlusconi és társaiítélet(C-387/02, C-391/02 és C-403/02, EU:C:2005:270, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

16 Jelesül a PIF-egyezmény egyértelműen az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő, bizonyos elkövetési határértéket meghaladó meghatározott magatartások bűncselekménnyé minősítését írja elő, míg e tekintetben az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdése és a héairányelv is nagyobb mozgásteret hagy a tagállamok számára: 2018. május 2-i Scialdone ítélet (C-574/15, EU:C:2018:295, 34–36. pont).

17 A héa hatékony, nem büntetőeljárás keretében történő beszedésére közelmúltbeli példaként lásd: 2016. április 7-i Degano Trasporti ítélet (C-546/14, EU:C:2016:206); 2017. március 16-i Identi ítélet (C-493/15, EU:C:2017:219).

18 2013. február 26-i ítélet (C-617/10, EU:C:2013:105).

19 2013. február 26-i Åkerberg Franssonítélet (C-617/10, EU:C:2013:105, 25–26. pont). E tekintetben lásd még: 2008. július 17-i Bizottság kontra Olaszország ítélet (C-132/06, EU:C:2008:412, 37. és 46. pont); 2010. október 28-i SGS Belgium és társai ítélet (C-367/09, EU:C:2010:648, 40–42. pont).

20 2013. február 26-i Åkerberg Fransson ítélet (C-617/10, EU:C:2013:105, 27. pont).

21 2013. február 26-i Åkerberg Franssonítélet (C-617/10, EU:C:2013:105, 29. pont). Az európai elfogatóparanccsal összefüggésben lásd még: 2013. február 26-i Melloni ítélet (C-399/11, EU:C:2013:107, 60. pont).

22 2015. szeptember 8-i Taricco és társai ítélet (C-105/14, EU:C:2015:555).

23 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936).

24 2015. szeptember 8-i Taricco és társaiítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 36–37. pont).

25 2015. szeptember 8-i Taricco és társai ítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 47. pont).

26 2015. szeptember 8-i Taricco és társai ítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 51–52. pont).

27 2015. szeptember 8-i Taricco és társai ítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 53. pont).

28 2015. szeptember 8-i Taricco és társai ítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 55–57. pont).

29 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 30–36. és 38–39. pont).

30 2017. december 5-i M.A.S. és M.B.ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 41. pont).

31 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 44. pont).

32 2017. december 5-i M.A.S. és M.B.ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 46–47. pont).

33 2017. december 5-i M.A.S. és M.B.ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 51–52. pont).

34 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 58–61. pont).

35 2018. május 2-i Scialdone ítélet (C-574/15, EU:C:2018:295, 25. és 29. pont).

36 2018. március 20-i Menci ítélet (C-524/15, EU:C:2018:197, 40–62. pont).

37 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392).

38 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 53. és 55. pont).

39 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 66. pont).

40 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 75. pont).

41 2015. december 17-i WebMindLicenses ítélet (C-419/14, EU:C:2015:832).

42 2015. december 17-i WebMindLicenses ítélet (C-419/14, EU:C:2015:832, 68. pont).

43 Lásd e tekintetben: 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 55. pont).

44 A kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalmával kapcsolatban lásd még: 2018. március 20-i Menci ítélet (C-524/15, EU:C:2018:197, 21. pont).

45 Lásd a fenti 31–37. pontot.

46 Következésképpen az uniós jog keretein belüli eljárásra: a héabeszedés sajátos kontextusában történő részletes tárgyalásáért lásd: Ispas ügyre vonatkozó indítványom (C-298/16, EU:C:2017:650, 26–65. pont).

47 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 44. pont). Lásd később még: 2018. május 2-i Scialdoneítélet (C-574/15, EU:C:2018:295, 25. és 33. pont).

48 2013. február 26-i ítélet (C-399/11, EU:C:2013:107).

49 Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13-i tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.): egyes tagállamok által a kerethatározat elfogadásával kapcsolatban tett nyilatkozatok.

50 Ismételten az európai elfogatóparanccsal összefüggésben lásd például: 2013. május 30-i F.ítélet (C-168/13 PPU, EU:C:2013:358, 37–38. és 56. pont).

51 Lásd: Ispas ügyre vonatkozó indítványom (C-298/16, EU:C:2017:650, 61–65. pont).

52 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 44–45. pont).

53 Ide tartoznak az olyan helyzetek is, amelyeket harmonizációs intézkedések révén kizárólag az uniós jog határoz meg, amelyekben ugyanakkor valamely tagállam az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésére hivatkozik abból a célból, hogy valamely nemzeti értékhez vagy alapvető joghoz hasonló, a tagállam jogrendjéhez tartozó kulcsfontosságú szabályokat vagy elveket – beleértve valamely, az uniós jog által védett jog sajátos értelmezését is – megóvjon. Az említett elsődleges jogi rendelkezés révén ugyanis maga az uniós jog írja elő az ilyen szabályok és elvek tiszteletben tartását.

54 A fenti 75. pont.

55 2013. február 26-i Melloni ítélet (C-399/11, EU:C:2013:107, 63. pont).

56 Lásd a fenti 53. lábjegyzetet.

57 Lásd ebben az értelemben: 2018. május 2-i Scialdone ítélet (C-574/15, EU:C:2018:295, 29. pont).

58 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 47. pont).

59 Lásd közelebbről: 2013. február 26-i Åkerberg Fransson ítélet (C-617/10, EU:C:2013:105, 29. pont); 2013. február 26-i Melloni ítélet (C-399/11, EU:C:2013:107, 60. pont); 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 47. pont); 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 75. pont).

60 A fenti 79. és 80. pontban felvázolt skálán tehát ez (az Åkerberg Fransson ítélethez vagy a Scialdone ítélethez hasonlóan) a középső tartományt, valamint (az Ispas ítélethez és a Kolev ítélethez hasonlóan) a szélsőbb részeket is lefedné.

61 Részletesebben lásd: Scialdone ügyre vonatkozó indítványom (C-574/15, EU:C:2017:553, 146–163. pont).

62 „Die Form ist die geschworene Feindin der Willkür, die Zwillingsschwester der Freiheit”, hozzátéve, hogy „Denn die Form hält dem Versucher, der die Freiheit zur Zügellosigkeit zu verleiten sucht, das Gegengewicht, sie lenkt die Freiheitssubstanz in feste Bahnen […] und kräftigt sie dadurch nach innen und schützt sie nach außen.” – Rudolf von Jhering, Geist des römischen Rechts auf den verschiedenen Stufen seiner Entwicklung. Teil 2, Bd. 2. Leipzig, Breitkopf und Härtel, 1858, 497. o.

63 Tekintettel arra is, hogy a Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében az alapvető jogok bármelykorlátozásátjogszabálynak kell előírnia. A Bíróság nemrégiben tett saját megállapítása szerint „csakis egy általános hatályú rendelkezés felelhet meg a világosság, az előreláthatóság, a hozzáférhetőség és az önkényességgel szembeni védelem követelményének” (lásd: 2017. március 15-i Al Chodor ítélet, C-528/15, EU:C:2017:213, 43. pont). Felmerül bennem a kérdés, hogy az EUMSZ 325. cikk (1) bekezdésében foglalt követelmények tisztán bírósági és meglehetősen „dinamikus” értelmezése hogyan teljesítené ezeket a követelményeket.

64 Lásd: Scialdone ügyre vonatkozó indítványom (C-574/15, EU:C:2017:553, 151–152. pont).

65 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 41. pont).

66 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 65. pont).

67 Lásd: 2015. szeptember 8-i Taricco és társai ítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 49. és 58. pont); 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 38–39. pont).

68 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 68–69. pont).

69 Lásd ebben az értelemben: 1970. december 17-i Internationale Handelsgesellschaft ítélet (11/70, EU:C:1970:114, 4. pont); 2008. szeptember 3-i Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság ítélet (C-402/05 P és C-415/05 P, EU:C:2008:461, 281–285. pont); 2014. december 18-i 2/13. sz. vélemény (Az Európai Uniónak az EJEE-hez történő csatlakozása) (EU:C:2014:2454, 170. pont).

70 2017. december 5-i M.A.S. és M.B. ítélet (C-42/17, EU:C:2017:936, 57. pont). Az irányelvek alkalmazhatóságát illetően lásd: 1987. október 8-i Kolpinghuis Nijmegen ítélet (80/86, EU:C:1987:431, 13. pont); 2005. november 22-i Grøngaard és Bang ítélet (C-384/02, EU:C:2005:708, 30. pont).

71 2015. szeptember 8-i Taricco és társaiítélet (C-105/14, EU:C:2015:555, 24. és 47. pont).

72 2018. június 5-i Kolev és társai ítélet (C-612/15, EU:C:2018:392, 57. és 65. pont).

73 Természetesen ellenérvként felhozható, hogy ezek a következmények mindig is az uniós jogrend működésének jellegéből adódtak. Az összeegyeztethetőség valamely nemzeti bíróság által megállapított hiányát az adott tagállamban más szereplők vitathatják, amelynek révén (legalábbis bizonyos ideig) a jog kevésbé kiszámíthatóvá válik, következésképpen előfordulhat, hogy egy személy ebben az átmeneti időszakban például olyan meghatározott előnyre tesz szert, amelyre mások nem. Attól tartok, hogy az ilyen (általánosságban véve érvényes) észrevétel i. a büntetőjogi felelősség ii. az EUMSZ 325. cikk igen „gazdaságosan megfogalmazott” (1) bekezdésének alapján történő hatékony érvényesítésének sajátos kontextusában egyértelmű korlátokba ütközik. A fő különbség ismételten csak az alkalmazandó szabályok észszerű kiszámíthatóságában és egyértelműségében áll. Lásd: Scialdone ügyre vonatkozó indítványom (C-574/15, EU:C:2017:553, 165–166. és 173–178. pont).

74 2011. december 21-i N.S. és társaiítélet (C-411/10 and C-493/10, EU:C:2011:865, 86. pont).

75 2016. április 5-i ítélet (C-404/15 és C-659/15 PPU, EU:C:2016:198, 82–88. pont).

76 Értve ezalatt az adott kérdésre vonatkozó uniós szabályt vagy szabályrendszert a fenti 70–80. pontban foglaltak szerint.

77 A fenti 79. pontban felvázolt és tárgyalt skálán tehát inkább az Ispas ügyben vagy a Kolev ügyben szereplő forgatókönyvhöz esik közel.

78 Az uniós jog keretében a Charta tiszteletben tartását illetően lásd például: 2013. február 26-i Åkerberg Fransson ítélet (C-617/10, EU:C:2013:105, 27. pont); 2017. április 5-i Orsi és Baldettiítélet (C-217/15 és C-350/15, EU:C:2017:264, 16. pont).

79 Lásd például: 2018. május 2-i Scialdone ítélet (C-574/15, EU:C:2018:295, 53. pont).

80 2018. május 2-i Scialdone ítélet (C-574/15, EU:C:2018:295, 33. pont).

81 Habár e megállapítás de facto helyessége meglehetősen cinikus megközelítéssel kétségbe vonható: az adófizetés elmaradása miatt emberek büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezése az elrettentés (távolabbi) célját is szolgálhatja, azonban (talán közelebbi célként) aligha irányulhat annak kikényszerítésére, hogy e személyek teljesítsék a költségvetéssel szembeni befizetési kötelezettségüket. Ez is oka annak, hogy az adósok börtöne – noha az elrettentés szempontjából indokolható lehet – a múltban az érintett személyek fizetésre késztetése szempontjából csak korlátozott mértékben lehetett eredményes; a megfelelő szakirodalmi hivatkozásokkal együtt lásd: Nemec ügyre vonatkozó indítványom (C-256/15, EU:C:2016:619, 63–65. pont).

82 Lásd ebben az értelemben még: 2015. december 17-i WebMindLicenses ítélet (C-419/14, EU:C:2015:832, 65–66. pont). A Bíróság különösen azt hangsúlyozta, hogy a távközlési rendszerek útján való kommunikáció lehallgatását – amelynek révén a szóban forgó bizonyítékot beszerezték – törvénynek kell előírnia, és annak mind büntetőjogi, mind pedig közigazgatási eljárás keretében szükségesnek kell lennie. Emellett azt is meg kell vizsgálni, hogy a védelemhez való jog tiszteletben tartása általános elvének megfelelően az adóalanynak a közigazgatási eljárás keretében lehetősége volt-e arra, hogy e bizonyítékokhoz hozzáférjen, és azokkal kapcsolatban meghallgassák.

83 A lehallgatásokkal összefüggésben a magánélethez való jogot illetően lásd például: EJEB, 1990. április 24., Kruslin kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:1990:0424JUD001180185); 2010. május 18., Kennedy kontra Egyesült Királyság ítélet (CE:ECHR:2010:0518JUD002683905); 2015. december 4., Roman Zakharov kontra Oroszország ítélet (CE:ECHR:2015:1204JUD004714306). Ez utóbbi esetben az Emberi Jogok Európai Bírósága a lehallgatás elrendelésére vonatkozó eljárásokban a kommunikáció lehallgatására irányadó orosz jogszabályban hiányosságokat állapított meg. A bűnözés elleni küzdelem, valamint a magánélet és a személyes adatok védelme közötti helyes egyensúlyra vonatkozóan tágabb értelemben lásd még: 2016. december 21-i Tele2 Sverige és Watson és társai ítélet (C-203/15 és C-698/15, EU:C:2016:970).

84 A fenti 96–101. és 102–112. pont.

85 Például eljárásjogi vagy anyagi jogi szabálynak minősül-e az a szabály, amely rögzíti, hogy a környezetvédelmi jogorvoslati eljárás nem lehet mértéktelenüldrága? E kérdéssel kapcsolatban részletesebben lásd: Klohn ügyre vonatkozó indítványom (C-167/17, EU:C:2018:387, 82–91. pont).

86 A két ítéletben e bizonyítékot nem pusztán megvitatták számos fél és a beavatkozó tagállamok észrevételeinek előterjesztését követően, hanem azt az Emberi Jogok Európai Bírósága szóban forgó kérdésre vonatkozó irányadó megállapításaival is alátámasztották (lásd: 2011. december 21-i N.S. és társai ítélet (C-411/10 és C-493/10, EU:C:2011:865, 88–90. pont); 2016. április 5-i Aranyosi és Căldăraru ítélet (C-404/15 és C-659/15 PPU, EU:C:2016:198, 43. és 60. pont). Természetesen nem arra utalok, hogy minden esetben ilyen típusú vagy mennyiségű bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy rendszeres hiányosságokra lehessen hivatkozni. Az összehasonlítás elvégzésének célja inkább a benyújtott bizonyítékok fogalmilag meglehetősen eltérő mértékének szemléltetése.

87 A fenti 24. és 44. pontban már röviden említettek szerint úgy tűnik, hogy a nemzeti bíróságok nem értenek egyet az új jogszabály helyes értelmezését illetően. Diplomatikusan hozzáfűzhető, hogy egyrészről a kérdést előterjesztő bíróság, másrészről pedig a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) és a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) között fennálló, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban tükröződő álláspontbeli eltérés láthatólag még mélyebb.

Ruling
Topics
Info

Available languages

Taxonomy tags

Info

References in this case

Share

Highlight in text

EU tax law WEB Dzivev Ã©sÂ tÃ¡rsai - C-310/16