Available languages

Taxonomy tags

Info

References in this case

References to this case

Share

Highlight in text

Go

CHRISTINE STIX-HACKL

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2006. március 16. 1(1)

C-452/04. sz. ügy

Fidium Finanz AG

kontra

Bundesanstalt für Finanzdienstleistungsaufsicht

(a Verwaltungsgericht Frankfurt am Main [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„A tőke szabad mozgása – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Harmadik államban székhellyel rendelkező vállalkozás által valamely tagállam lakosai számárára nyújtott hitel – Előzetes engedélyezés követelménye abban a tagállamban, ahol a szolgáltatást nyújtják – Visszaélés”





I –    Előzetes észrevételek

1.        A szóban forgó előzetes döntéshozatal iránti eljárás azt a kérdést érinti, hogy egy harmadik államban letelepedett társaság által az Európai Unió tagállamának lakosai számára történő üzletszerű hitelnyújtás a tőke szabad mozgásának vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságának hatálya alá tartozik-e. Ennek során különösen az érintett tagállam által kiadott, az ilyen hitelnyújtáshoz szükséges engedély elfogadhatóságáról, és az engedélyhez szükséges előfeltételként a harmadik államban letelepedett társaságnak az érintett tagállamban történő letelepedéséről van szó.

II – Jogi háttér

A –    A közösségi jog

1.      A tőke szabad mozgására vonatkozó releváns szabályok

2.        Az EK 56. cikk (1) bekezdése kimondja:

„E fejezet rendelkezéseinek keretei között tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok közötti tőkemozgásra vonatkozó minden korlátozás.”

3.        Az EK 57 cikk (1) bekezdésének első mondata szerint:

„Az 56. cikk rendelkezései nem érintik azoknak a nemzeti vagy közösségi jogszabályok alapján 1993. december 31-én hatályban lévő korlátozásoknak a harmadik országokra történő alkalmazását, amelyeket a harmadik országokba irányuló vagy onnan származó olyan tőkemozgás tekintetében fogadtak el, amely közvetlen befektetéssel – az ingatlanbefektetéseket is beleértve –, letelepedéssel, pénzügyi szolgáltatás nyújtásával vagy értékpapírok tőkepiacokra történő bevezetésével függ össze.”

4.        Az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja kimondja:

„Az 56. cikk rendelkezései nem érintik a tagállamoknak azt a jogát, hogy:

[…]

b)      meghozzák a szükséges intézkedéseket a nemzeti törvények és rendeletek megsértésének megakadályozására, különösen az adózás és a pénzügyi szervezetek prudenciális felügyelete terén, vagy hogy eljárásokat alakítsanak ki a tőkemozgások igazgatási vagy statisztikai célú bejelentésére, illetve hogy a közrend vagy közbiztonság által indokolt intézkedéseket hozzanak.”

5.        Az EK 58. cikk (3) bekezdése kimondja:

„Az (1) és (2) bekezdésben említett intézkedések és eljárások nem szolgálhatnak az 56. cikkben meghatározott szabad tőkemozgásra és fizetési műveletekre vonatkozó önkényes megkülönböztetés vagy rejtett korlátozás eszközéül.”

2.      A Szerződés [Amszterdami Szerződés által hatályon kívül helyezett] 67. cikkének végrehajtásáról szóló, 1988. június 24-i 88/361/EGK tanácsi irányelv(2) (a továbbiakban: 88/361 irányelv)

6.        A 88/361 irányelv I. mellékletében foglalt nómenklatúra bevezetőjének kivonatos szövege az alábbi:

„[…]

E nómenklatúrában felsorolt tőkemozgások az alábbi műveleteket ölelik fel:

–        a tőkemozgások lebonyolításához szükséges valamennyi művelet: az ügylet megkötése és teljesítése, és a kapcsolódó átutalások […]

[…]

–        műveletek hitelek vagy kölcsönök visszafizetése céljából.

E nómenklatúra nem ad kimerítő felsorolást a tőkemozgások fogalmáról, ezért szerepel a mellékletben a XIII. rész – F. »Egyéb tőkemozgások – Vegyes« megjelölés. […]”

7.        A nómenklatúra felsorolása többek között az alábbiakat tartalmazza:

„VIII. Pénzügyi kölcsönök és hitelek (az I., VII. és XI. rész nem tartalmazza)

[…]

A. Nem honos személyek által honos személyeknek nyújtott kölcsönök és hitelek”

8.        A magyarázó megjegyzések magukba foglalják az alábbi fogalommeghatározást:

„Pénzügyi kölcsönök és hitelek

[…]

E kategória magában foglalja a jelzálogkölcsönöket, a fogyasztói hitelt […]”

3.      A hitelintézetek tevékenységének megkezdéséről és folytatásáról szóló, 2000. március 20-i 2000/12/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(3) (a továbbiakban: 2000/12 irányelv)

9.        A jogalapra történő hivatkozás szövege az alábbi:

„[…] tekintettel az Európai Közösséget létrehozó szerződésre és különösen annak 47. cikke (2) bekezdésének első és harmadik mondatára […]”

10.      A (4) preambulumbekezdés kivonatos szövege az alábbi:

„Ez az irányelv nélkülözhetetlen eszközét képezi a belső piac megvalósításának […] a hitelintézeti tevékenység területén […] a pénzügyi szolgáltatások nyújtásának szabadsága szempontjából.”

11.      A (18) preambulumbekezdés szerint:

„Szükségszerű kapcsolat áll fenn ezen irányelv célja és az egyéb közösségi jogszabályok nyomán megvalósuló tőkemozgás-liberalizáció között. A banki szolgáltatások liberalizációjával kapcsolatos intézkedéseknek minden esetben összhangban kell lenniük a tőkemozgások liberalizációját célzó intézkedésekkel.”

12.      A (19) preambulumbekezdés negyedik mondata szerint:

„A harmadik országban engedélyezett hitelintézetek fióktelepei nem élhetnek a Szerződés 49. cikkének második bekezdése alapján a szolgáltatásnyújtás szabadságával, […] azon a tagállamon kívül, ahol magukat a fióktelepeket létesítették.”

13.      A (65) preambulumbekezdés kimondja:

„A hitelintézetek összevont (konszolidált) alapú ellenőrzésének legfőképpen arra kell irányulnia, hogy védje a szóban forgó intézmények betéteseinek érdekeit és biztosítsa a pénzügyi rendszer stabilitását.”

14.      A 4. cikk első mondata szerint:

„A tagállamok megkövetelik a hitelintézetektől, hogy tevékenységük megkezdése előtt engedélyt szerezzenek.”

15.      Az I. melléklet kölcsönös elismerés alá tartozó tevékenységként sorolja fel többek között a „hitelezést, beleértve többek között: [a] fogyasztási hitelt”.

B –    A nemzeti szabályozás

1.      A hitelágazatról szóló törvény(4) (Gesetz über das Kreditwesen, a továbbiakban: KWG)

16.      A KWG 32. cikke (1) bekezdésének első mondata így rendelkezik:

„Bármely személynek, amely belföldön üzletszerűen, illetve olyan mennyiségben kíván banki tevékenységet végezni, illetve pénzügyi szolgáltatásokat nyújtani, ami kereskedelmi jellegűen szervezett vállalkozást követel meg, a Bundesanstalt írásbeli engedélyével kell rendelkeznie; […]”

17.      A KWG 1. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerint:

„A hitelintézetek olyan vállalkozások, amelyek üzletszerűen, vagy olyan mennyiségben végeznek banki műveleteket, ami kereskedelmi jellegűen szervezett vállalkozást követel meg.”

18.      A KWG 1. cikkének (1) bekezdésének második albekezdése kivonatosan az alábbiak szerint rendelkezik:

„Banki műveletek […]

(2) pénzkölcsön és hitel nyújtása (hitelműveletek)”

19.      A 6. cikk (2) bekezdése kimondja:

„A Bundesanstaltnak fel kell lépnie a hitel- és pénzügyi szolgáltatási ágazatban tapasztalható visszaélésekkel szemben, amelyek a hitelintézetekre bízott vagyoni javak biztonságát veszélyeztetik, a bankügyletek vagy pénzügyi szolgáltatások szabályszerű teljesítését befolyásolják, vagy a gazdaság egésze szempontjából jelentős hátrányt okozhatnak.”

20.      A KWG 33. cikke (1) bekezdése első albekezdésének kivonatos szövege szerint:

„Az engedélyt meg kell tagadni, ha […]

(6) az intézmény székhelye nem belföldön található; […]”

21.      A KWG 33. cikke (1) bekezdése első albekezdésének 6. pontjától eltérően a KWG 53. cikke a székhely áthelyezése nélkül is megengedi a külföldi vállalkozás fióktelepének tevékenységét, amennyiben a KWG 53. cikkének (2) bekezdésében foglalt feltételek teljesülnek. Az Európai Gazdasági Térség más tagállamában székhellyel rendelkező befektetési társaságok és a pénzügyi szolgáltatók számára a KWG 53b. cikke privilegizált lehetőségeket biztosít a Németországi Szövetségi Köztársaság területén a piacra jutáshoz.

22.      A Svájchoz hasonló államok számára a KWG 53. cikke a piacra jutással kapcsolatos könnyítéseket a Bundesministerium der Finanzen [Pénzügyminisztérium] rendeletétől teszi függővé.

23.      A KWG 54. cikke büntetni rendeli a KWG 32. cikkének (1) bekezdése szerinti engedély nélkül végzett banki vagy pénzügyi szolgáltatási tevékenységet.

2.      A Bundesanstalt für Finanzdienstleistungsaufsicht (Pénzügyi Szolgáltatások Szövetségi Felügyelete, a továbbiakban: BaFin) 2003. április 12-i körlevele a KWG 32. cikkének (1) bekezdése szerinti engedélyezési kötelezettségről

24.      Közigazgatási gyakorlatának megváltoztatásával a BaFin immár engedélykötelesként kezeli a külföldi székhellyel rendelkező vállalkozások által végzett bankügyleteket, ha a vállalkozás a belföldi piacot célozza meg.

III – A tényállás és az alapeljárás

25.      A Fidium Finanz AG (a továbbiakban: Fidium Finanz) a svájci jog szerint alapított részvénytársaság, amelynek székhelye és ügyvezetése Sankt-Gallenben található. Lényegében 2500 vagy 3500 euró összegű hiteleket nyújt, aminek során a hitelnyújtást megelőzően nem kérnek előzetes információt a Schufától (Általános Hitelbiztosítási Védszövetség). Ez azonban olyankor szokásos, amikor Németországban letelepedett hitelintézetek nyújtanak kölcsönt. A banki ügyletek végzéséhez szükséges, német jog szerinti engedéllyel a Fidium Finanz a vonatkozó időszakban nem rendelkezett.

26.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint a Fidium Finanz Svájcban nem tartozik a Svájci Bankbizottság felügyelete alá. Az illetékes Sankt-Gallen kanton által 2004. június 28-án adott – a határozatban idézett – felvilágosítás szerint a Fidium Finanz nem rendelkezik a hitelnyújtáshoz szükséges, svájci jog szerinti engedéllyel, ilyenre azonban nincs is szüksége, mivel kizárólag külföldön lakó személyeknek nyújt fogyasztási hiteleket.

27.      2003 elején figyelt fel a Bundesanstalt für Finanzdiensleistungsaufsicht a Fidium Finanz hitelnyújtásaira. A Fidium Finanz többek között az interneten ajánlott hiteleket a fent megjelölt két összegben. Az internetes megjelenést német nyelven szövegezték. Az ügyfelek a hiteligényléshez szükséges dokumentumokat letölthették, kitölthették, és postai úton elküldhették a Fidium Finanzhoz, amely azután döntött a hiteligénylés elfogadásáról. A kölcsönösszeget a hiteligénylés elfogadása esetén postai átutalással juttatták el az ügyfelekhez. A hitelek futamideje 40 hónap volt, a tényleges éves kamat pedig a Fidium Finanz adatai szerint 13,94% volt 2003-ban. A hitelajánlatokhoz a másik út Németországban működő hitelközvetítőkön keresztül vezetett, akik a Fidium Finanz hiteleire szintén az interneten pályáztak cégük megadásával.

28.      2003. április 12-én a BaFin új iránymutatásokat tett közzé a határon átnyúló banki ügyletekre vonatkozó, a KWG 32. cikkének (1) bekezdése szerinti engedélyezési kötelezettséggel kapcsolatban.

29.      2003. augusztus 22-i határozatával a BaFin megtiltotta a Fidium Finanz számára, hogy üzletszerűen, illetve olyan mennyiségben végezzen hitelműveleteket, ami kereskedelmi jellegűen szervezett vállalkozást követel meg, és amely műveletek lényege Németországban letelepedett ügyfelek célzott megkeresése.

30.      Az e rendelkezés ellen 2003. szeptember 1-jén emelt kifogást a BaFin 2004. február 18-i határozatával elutasította. Ezért a Fidium Finanz 2004. március 2-án keresetet nyújtott be a Verwaltungsgericht Frankfurt am Mainhoz, és kérte az ellene hozott határozat hatályon kívül helyezését. Arra hivatkozott, hogy cégének székhelye és a teljes ügyvezetés Svájcban történő koncentrációja alapján nem végez bankügyleteket „belföldön”, mint ahogy azt a KWG 32. cikke (2) bekezdésének első albekezdése az engedélyezés tényállásához megköveteli.

31.      A Verwaltungsgericht Frankfurt am Main álláspontja szerint a nemzeti jog alapján a kereset nem lehet sikeres, mivel a Fidium Finanz a KWG 32. cikkének (1) bekezdése szerinti engedélyezési kötelezettség alá esik. Lehetséges azonban, hogy az elsőbbséget élvező közösségi jog alapján más eredmény születhet.

IV – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

32.      Ezért a Verwaltungsgericht Frankfurt am Main előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

1.      Az Európai Unión kívüli államban – a jelen esetben Svájcban – letelepedett vállalkozás az Európai Unió egyik tagállamának – a jelen esetben a Németországi Szövetségi Köztársaság – lakosai részére üzletszerűen végzett hitelnyújtási tevékenység érdekében hivatkozhat-e e tagállammal és e tagállam hatóságainak és bíróságainak intézkedéseivel szemben az EK 56. cikk szerinti szabad tőkemozgásra, vagy az ilyen pénzügyi szolgáltatások előkészítése, nyújtása és lebonyolítása egyedül az EK 49. és azt követő cikkek szerinti szolgáltatásnyújtás szabadságának hatálya alá tartozik-e?

2.      Az Európai Unión kívüli államban letelepedett vállalkozás hivatkozhat-e az EK 56. cikk szerinti szabad tőkemozgásra, ha üzletszerűen vagy túlnyomórészt az Európai Unióban letelepedett lakosok részére nyújt hiteleket, és székhelye olyan országban található, amelyben ezen üzleti tevékenység megkezdésére és folytatására nem vonatkozik sem ezen ország állami hatóságai előzetes engedélyének, sem ezen üzleti tevékenység folyamatos felügyeletének olyan jellegű követelménye, mint amely az Európai Unión belül és a jelen esetben különösen a Németországi Szövetségi Köztársaságban szokásos, vagy a szabad tőkemozgásra való hivatkozás ilyen esetben joggal való visszaélésnek minősül?

Egyenlő elbánásban részesíthető-e az ilyen vállalkozás az Európai Unió jogára figyelemmel az adott tagállam területén letelepedett személyekkel és vállalkozásokkal az engedélyeztetési kötelezettség szempontjából, jóllehet az előbbi székhelye nem ebben a tagállamban van, és ott fiókja sincs?

3.      Sérti-e az EK 56. cikk szerinti szabad tőkemozgást az olyan szabályozás, amely alapján az Európai Unión kívül letelepedett vállalkozásnak az Európai Unióban letelepedett lakosok részére történő üzletszerű hitelnyújtását attól teszik függővé, hogy az előbbi előzetesen engedélyt kérjen az Európai Uniónak a hitelfelvevők illetősége szerinti tagállama valamely hatóságától?

Lényeges-e ebből a szempontból az, hogy az engedély nélkül végzett üzletszerű hitelnyújtás büntetőjogi tényállást vagy egyszerű jogszabálysértést valósít-e meg?

4.      Igazolja-e az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja a harmadik kérdésben említett előzetes engedélyezés követelményét, különös tekintettel

–        a hitelfelvevőknek az olyan személyekkel szemben fennálló szerződéses és pénzügyi kötelezettségekkel szembeni védelmére, akiket megbízhatóságukra vonatkozóan előzetesen nem vizsgáltak meg,

–        e személyi körnek a nem szabályszerűen működő vállalkozásokkal vagy személyekkel szembeni védelmére, azok számviteli rendje és az általános szabályozások alapján az ügyfelekkel szemben fennálló tanácsadási és tájékoztatási kötelezettségei vonatkozásában,

–        e személyi körnek a tisztességtelen vagy megtévesztő reklámmal szembeni védelmére,

–        a hitelnyújtó vállalkozás tőkemegfelelésének a biztosítására,

–        a tőkepiacnak a nagy kockázatok ellenőrzés nélküli vállalásával szembeni védelmére,

–        a tőkepiacnak és összességében a társadalomnak az olyan büntetendő cselekményekkel szembeni védelmére, mint amelyek különösen a pénzmosás megelőzésére és a terrorizmus leküzdésére vonatkozó jogszabályok tárgyát képezik?

5.      Vonatkozik-e az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja a harmadik kérdés szerinti, közösségi jogi szempontból elfogadható engedélyezési követelmény kialakítására, amely szerint az engedély megadásának kötelező feltétele az, hogy a vállalkozás központi ügyintézésének helye vagy legalább fióktelepe az illető tagállamban legyen, különösen annak érdekében, hogy

–        az üzletmenetnek és az ügyleteknek az illető tagállam szervei általi ellenőrzését ténylegesen és hatékonyan, azaz különösen rövid határidőn belül vagy váratlanul is lehetővé tegye,

–        az üzletmenet és az ügyletek a tagállamban meglévő és kötelezően vezetendő nyilvántartások alapján teljes körűen ellenőrizhetők legyenek,

–        a vállalkozásért felelős személyek a tagállam felségterületén elérhetők legyenek,

–        a vállalkozás ügyfelei pénzügyi igényeinek kielégítését a tagállamon belül biztosítsák, vagy legalábbis megkönnyítsék?

V –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

33.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdéssel a Verwaltungsgericht lényegében azt szeretné megtudni, hogy egy harmadik államban székhellyel rendelkező vállalkozás valamely tagállam lakosai számárára történő hitelnyújtás érdekében hivatkozhat-e a szabad tőkemozgására, vagy pedig ez a tevékenység kizárólag az EK 49. cikk, azaz a szolgáltatásnyújtás szabadságának hatálya alá tartozik-e.

A –    A felek főbb érvei

34.      A Fidium Finanz, valamint a Bizottság azt az álláspontot képviseli, hogy a hitelnyújtás a szabad tőkemozgás hatálya alá tartozik. E vonatkozásban mindketten a 88/361 irányelv I. mellékletében foglalt nómenklatúrára hivatkoznak.

35.      A Fidium Finanz nézete szerint a hitelnyújtás a 88/361 irányelv I. mellékletének „pénzügyi kölcsönök és hitelek” című VIII. részében kifejezetten a tőkemozgások körébe tartozik. A Bizottság álláspontja szerint ezen a nómenklatúra bevezetőjében foglalt „műveletek hitelek vagy kölcsönök visszafizetése céljából” megfogalmazás sem változtat, mivel a felsorolás – nem kimerítő jellegénél fogva – a hitelek nyújtását is magában foglalja.

36.      A Fidium Finanz ezt azzal egészíti ki, hogy a hitelek nyújtása vonatkozásában kapcsolat áll fenn a szolgáltatásnyújtás szabadságával, ez azonban az EK 56. cikk alkalmazhatóságát nem zárja ki, hiszen a Bíróságnak a pénzügyi szolgáltatások területén alkalmazott ítélkezési gyakorlatából(5) túlnyomórészt levezethető a két alapvető szabadság párhuzamos érvényesülése.

37.      Ezzel szemben a BaFin, valamint a német, a görög, az olasz, a portugál és az ír kormány azon az állásponton van, hogy az EK 56. cikk nem alkalmazható. A BaFin és a német kormány ezt elsősorban arra alapozza, hogy a hitelnyújtásnál hiányzik a befektetési, illetve beruházási jelleg(6). Továbbá a német és a görög kormány, valamint a BaFin elismeri, hogy az engedélyezési kötelezettség közvetve kihathat a tőkemozgásokra, ebben az esetben a kölcsönösszeg kifizetésére, egyidejűleg hangsúlyozzák azonban, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából(7) az következik, hogy az EK 56. cikk nem tiltja a tőkemozgás olyan jellegű korlátozását, amely csupán közvetve következik az egyéb alapvető szabadságok, konkrétan a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozásából.

38.      Az ír kormány nézete szerint erre az ítélkezési gyakorlatra ugyan már nem lehet támaszkodni, de a „döntő tényező” szempontja szintén kizárja a tőke szabad mozgására vonatkozó rendelkezések alkalmazását.

39.      Ennek kapcsán az olasz, a görög és a német kormány, valamint a BaFin a 2000/12 irányelvre hivatkozik, amelynek jogi alapja, néhány preambulumbekezdése, valamint az I. mellékletében szereplő felsorolás révén a hitelnyújtást a szolgáltatásnyújtás, nem pedig a tőkemozgás szabadságának körébe utalja.

40.      A német kormány mindezt végül azzal egészíti ki, hogy az EK 49. cikk az EK 57. cikk (1) bekezdése értelmében vett rendelkezésnek minősül, és a szabad tőkemozgás a pénzügyi szolgáltatások területén a tagállamokra korlátozott, mert a hitelnyújtás legalábbis szolgáltatást is megtestesít.

B –    Álláspont

41.      Az első kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné megtudni, hogy az Európai Unióba harmadik államból történő hitelnyújtás a szabad tőkemozgásra és/vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó szabályozás hatálya alá tartozik-e.

42.      Ami az EK 49. és azt követő cikkeket – tehát a szolgáltatásnyújtás szabadságát – illeti, a Bíróság a Svensson és Gustavsson ügyben(8), valamint a Parodi-ügyben(9) a hitelezést szolgáltatásnak is tekintette. Ezzel ugyan a tárgyi hatály kitágul, de a Fidium Finanzhoz hasonló vállalkozás nem hivatkozhat a szolgáltatásnyújtás szabadságára, mivel a szabályozás személyi hatálya nem terjed ki a Közösség területén kívül letelepedett személyekre. Az egyrészről az Európai Közösség és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség között létrejött, a személyek szabad mozgásáról szóló megállapodásból sem következik más(10).

43.      Ezzel szemben az EK 56. cikk (1) bekezdésének szövegéből („[…] valamint a tagállamok és harmadik országok közötti […]”) az következik, hogy a Közösség területén kívül letelepedett vállalkozás is hivatkozhat a szabad tőkemozgásra(11).

44.      Ezért az alábbi vizsgálatnak arra kell koncentrálnia, hogy az EK 56. cikk (1) bekezdésének nemcsak a személyi, hanem a tárgyi hatálya is érvényesül-e, és a hitelnyújtást a tőkemozgások közé kell-e sorolni.

45.      Maga a Szerződés nem tartalmazza a tőkemozgás jogi definícióját. Állandó ítélkezési gyakorlatában(12) azonban a Bíróság a 88/361 irányelv I. mellékletében foglalt nómenklatúrát használja fel a konkretizáláshoz. Függetlenül attól, hogy ez a nómenklatúra az EGK-Szerződés akkoriban hatályos 69. cikkének és 70. cikkének (1) bekezdésén alapul, a Maastrichti Szerződés hatálybalépése után is megőrizte iránymutató jellegét a tőkemozgás fogalmának meghatározása tekintetében.

46.      A 88/361 irányelv I. mellékletében foglalt nómenklatúra VIII. részének A. pontja alatt a „Nem honos személyek által honos személyeknek nyújtott kölcsönök és hitelek” megjelölés szerepel a felsorolásban. A nómenklatúra végén található „magyarázó megjegyzések” között szereplő meghatározás szerint a „Pénzügyi intézmények által nyújtott bármely finanszírozás […] magában foglalja […] a fogyasztói hitelt […] is […]”. Első látásra tehát a Fidium Finanzéhoz hasonló tevékenység a tőkemozgások közé sorolható.

47.      A nómenklatúra bevezetése azonban csupán a „műveletek hitelek vagy kölcsönök visszafizetése céljából” meghatározást említi a tőkemozgások között, és ennyiben kézenfekvőnek tűnhet különbséget tenni a pénzügyi szolgáltatások nyújtása céljából történő szerződéskötés, amely az – itt nem alkalmazható – szolgáltatásnyújtás szabadsága körébe tartozik, valamint – a szabad tőkemozgás részeként – az ilyen ügyletek teljesítése között.

48.      De hogy egy egységes gazdasági esemény ilyen felosztása nem szándékolt, azt mutatja egyrészt a nómenklatúra bevezetőjének további szövege, amely szerint a tőkemozgások körébe tartozik „a tőkemozgások lebonyolításához szükséges valamennyi művelet: az ügylet megkötése és teljesítése és a kapcsolódó átutalások”.

49.      Másrészt ezt támasztja alá a X. résznek a VIII. résztől eltérő megfogalmazása is. Ott csupán a „biztosítási szerződés teljesítésével kapcsolatos átutalások” kerülnek említésre. Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy ezáltal ezen a területen a tőkemozgás pusztán átutalási szolgáltatásra korlátozódik, az alapjául szolgáló biztosítási ügylet kizárásával.

50.      A VIII. rész A. pontjának eltérő megfogalmazásából azonban az következik, hogy egy gazdasági esemény jogi felosztása – legalábbis a kölcsönök vonatkozásában – a közösségi jogalkotónak nem állt szándékában.

51.      Ezt az eredményt támasztja alá a Bíróság ítélkezési gyakorlata(13), mely szerint a „nómenklatúra nem kimerítő jellegét” figyelembe véve a tételes felsoroláson kívül más tényállások is a szabad tőkemozgás hatálya alá tartoznak. A szabad tőkemozgásnak már csak ezért is ki kell terjednie a hitelek nyújtására, mert a hitelek az I. mellékletben foglalt nómenklatúrában kifejezetten felsorolásra kerültek, jóllehet a nómenklatúra bevezetése csupán a hitelek vagy kölcsönök visszafizetése céljából végzett műveletekről beszél.

52.      Az értelmezésnek ez az eredménye nem ellentétes a Bíróságnak a Luisi és Carbone ügyben hozott ítéletében(14) kifejtett magyarázataival sem. Ezek alapján csak akkor áll fenn a tőkemozgás szabadsága, ha olyan „pénzügyi ügyletekről van szó, amelyek elsősorban az érintett összeg befektetésére vagy beruházására irányulnak, nem pedig valamely szolgáltatás ellenértékének megfizetésére”. A kölcsönök nyújtása azonban annyiban magán viseli a befektetési jelleget, amennyiben egy ilyen ügyletet rendszerint kamatnyereséggel bonyolítják(15). Ezenkívül a pénzösszeg hitelnyújtást követő kifizetése sem a fizetési műveletek szabadságának értelmében vett szolgáltatás, hanem maga is tőkemozgás.

53.      Már csak azt kell részleteiben is megvizsgálni, hogy a szabad tőkemozgásra vonatkozó szabályozás a hitelek nyújtására is alkalmazható-e. A Bíróság eddigi ítélkezési gyakorlatából erre vonatkozóan négy különböző érvelés vezethető le:

54.      Ezen ítélkezési gyakorlat első vonalát a Svensson és Gustavsson ügy(16), valamint a Parodi-ügy(17) képezi, mindkettő a bankok általi hitelnyújtást korlátozó rendelkezéseket érinti, továbbá a Bizottság kontra Olaszország ügy(18). Ezekből az ítéletekből levezethető a jelenlegi EK 49. cikk és 56. cikk párhuzamos alkalmazása a pénzügyi szolgáltatások területén. Így a szabad tőkemozgásra vonatkozó rendelkezések ezen ítéletek szerint a szolgáltatásnyújtás szabadsága mellett is alkalmazhatók.

55.      Egy másik, a második irányvonalat követi a Bíróság a Safir-ügyben(19) és az Ambry-ügyben(20). Ezekben az ítéletekben a vizsgálat egyetlen mércéjeként a szolgáltatásnyújtás szabadságát alkalmazza. Jóllehet az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések mindkét ügyben mind az EK 49. cikkre, mind pedig az EK 56. cikkre vonatkoztak, a Bíróság kifejezetten nyitva hagyta a kérdést, „hogy az ilyen szabályozás a 73B. cikkbe (jelenleg EK 56. cikk) ütközik-e”. Ebben első pillantásra a szabad tőkemozgás alkalmazhatóságának elutasítását láthatnánk(21).

56.      A Safir-ügyben és az Ambry-ügyben hozott ítéletek, így különösen azok szövegének („nem szükséges annak eldöntése”) pontosabb elemzése mégis azt mutatja, hogy a Bíróság az EK 56. cikk alkalmazását legalábbis csupán nem akarta kizárni(22).

57.      Ehhez jön még, hogy a Safir-ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés a jelenlegi EK 56. cikket csupán a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó szabályozás altenatívájaként („vagy”)(23) jelölte meg. Mivel a Bíróság már az EK 49. cikk értelmezése során arra az eredményre jutott, hogy a nemzeti intézkedés ellentétes ezzel a rendelkezéssel, nem volt szükség a szabad tőkemozgással kapcsolatos további magyarázatra. Ezért ebből az ítélkezési gyakorlatból nem vezethető le az EK 56. cikk alkalmazhatóságának elutasítása.

58.      Ugyanez érvényes az Ambry-ügyre is. Itt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés ugyan együttes módon („és”)(24) fogalmazott, azonban a Bíróság ugyancsak azt állapította meg, hogy a nemzeti intézkedés ellentétes az EK 49. cikkel. Ezért ebben az esetben sem volt feltétlenül szükség a vizsgált nemzeti jogvita eldöntéséhez a Bíróság további érvelésére.

59.      Következésképpen az előző pontokban megnevezett ítéletek sem szólnak a szabad tőkemozgásra vonatkozó szabályozás alkalmazhatósága ellen.

60.      A (külföldön felvett kölcsön megítélésére vonatkozó) Sandoz-ügyben(25) és a Reisch-ügyben(26) hozott ítéleteiben a Bíróság kizárólag a jelenlegi EK 56. cikket értelmezte, és nem folytatott további vizsgálatot az EK 49. cikk vonatkozásában, mivel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések a szabad tőkemozgásra korlátozódtak. Ezért ezen ítélkezési gyakorlat alapján is az EK 56. és azt követő cikkeknek a hitelnyújtásra történő alkalmazhatóságából kell kiindulni.

61.      A szabad tőkemozgás alkalmazhatósága ellen egyedül a Bachmann-ügyben(27) hozott ítélet, valamint néhány ehhez kapcsolódó indítvány(28) szólhatna, amelyek a szolgáltatásnyújtás és a tőkemozgás szabadságának esetleges találkozásakor ez utóbbit nem kívánják alkalmazni, ha csupán közvetett kapcsolat áll fenn az EK 56. cikkel.

62.      Ennek kapcsán először is meg kell jegyezni, hogy a közvetett sérelem, illetve kapcsolat kritériuma nem elég szelektív és túlságosan határozatlan egy tényállás valamely alapvető szabadság körébe történő besorolása kérdésének eldöntéséhez(29). Ez a kritérium azonban már a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint sem alkalmazandó, mert a Bíróság a Bachmann-ügyben hozott ítélete óta már nem támaszkodott többé erre az elhatárolási ismérvre. Ugyanez vonatkozik egyébként a hasonló irányvonalat követő „döntő tényező” szempontjára is. Így az ítélkezési gyakorlatnak ennek a vonalával legalábbis szintén nem ellentétes az EK 56. cikk alkalmazása.

63.      A Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatával kapcsolatban tehát összegzésként meg kell állapítani, hogy abból levezethető a szabad tőkemozgásra vonatkozó rendelkezések alkalmazhatósága olyan körülmények esetén, mint amelyek az alapügyben felmerültek.

64.      Azt kell még megvizsgálni, hogy az EK 56. cikk alkalmazásával ellentétesek lehetnek-e a 2000/12 irányelv rendelkezései. Ez az irányelv a szóban forgó eljárásban felmerült tényállásra nem alkalmazható(30), mégis figyelembe kell venni a szóban forgó gazdasági tevékenységgel fennálló szoros kapcsolat miatt.

65.      Az irányelvben foglalt szabályozás tárgya – mint az az irányelv I. mellékletéből következik – egyebek mellett a „hitelezés, beleértve többek között: [a] fogyasztási hitelt”. Mint azt az irányelv jogalapja, nevezetesen az EK 47. cikk (2) bekezdése, valamint a (4) és (19) preambulumbekezdés mutatja, az irányelv a hiteleket a szolgáltatásnyújtás szabadsága körébe utalja.

66.      Ezt a körülményt az EK 56. cikk alkalmazhatóságára való esetleges kihatásokra tekintettel kell figyelembe venni.

67.      Bár egy másodlagos jogi aktus jogalapjának megválasztása, amely jogalapon keresztül kifejezésre jut valamely alapvető szabadság körébe sorolás, a hiteleknek az érintett alapvető szabadság alapján történő minősítése szempontjából jelentőséggel bírhat, ez azonban nem jelenti azt, hogy egy ilyen jogi aktus az érintett vagy más alapvető szabadság terjedelmét korlátozhatná.

68.      A 2000/12 irányelv (18) preambulumbekezdése, valamint a 88/361 irányelv a fentiekben már bemutatott I. melléklete is mutatja, hogy ez a közösségi jogalkotó szándékának sem felelt meg. Ezek szerint a kölcsönök nyújtását a közösségi jogalkotó a másodlagos jogban a szolgáltatásnyújtás szabadsága mellett még a tőkemozgás szabadsága körébe is besorolta. A 2000/12 irányelv tehát két okból is az EK 56. cikk (1) bekezdésének alkalmazhatósága mellett szól.

69.      A továbbiakban azt az álláspontot kell megvizsgálni, mely szerint a tőke szabad mozgása csak az úgynevezett „értéktranzakciókra” vagy „értéktranszferekre” alkalmazható, amelyek szembeállíthatók a gazdasági tevékenységgel. Még ha osztanánk is ezt a nézetet, ez nem jelenti azt, hogy a hitelnyújtást automatikusan ki lenne zárva a tőke szabad mozgása köréből. Hiszen a hitelnyújtás tárgya magától értetődően értékek tranzakciója; a hitelnyújtás – mint az az eljárás szóbeli szakaszában kifejezetten előadásra került – tőkemozgás. Azt a kérdést, hogy ezenkívül még micsoda, a szabad tőkemozgás speciális jellegének tükrében megválaszolatlanul hagyhatjuk. A teljesség érdekében utalhatunk arra, hogy léteznek olyan pénzügyi szolgáltatások, amelyekhez nem kapcsolódik tőkemozgás, mint például a tisztán tanácsadói tevékenység.

70.      Ebben az összefüggésben ezenkívül emlékeztetni kell az egyik, az elsődleges jogban foglalt, a tőke szabad mozgásának és a szolgáltatásnyújtás szabadságának viszonyára vonatkozó kifejezett rendelkezésre. Az EK 50. cikk szerint a tőke szabad mozgása elsőbbséget élvez a szolgáltatásnyújtás szabadságával szemben. Az általános és különös elsődleges jogban lefektetett ilyen viszonya éppen olyan körülmények esetén jut jelentőséghez, mint az alapügy körülményei. Ez azt jelenti, hogy még ha a hitelintézet gazdasági tevékenysége – önmagában vizsgálva – a szolgáltatásnyújtás szabadsága körébe is esne, néhány szempontra tekintettel kizárólag az elsőbbséget élvező szabad tőkemozgás alá esik.

71.      Az általános-különös ilyen viszonya harmadik országok viszonylatában ugyancsak érvényes. Ez abból következik, hogy a Szerződés a harmadik országokkal szemben fennálló kapcsolatokra vonatkozóan speciális rendelkezéseket foglal magában (EK 57, EK 59. és EK 60. cikk), nem tartalmaz azonban külön rendelkezést az általános és különös viszonyára nézve. A tagállamok mint a Szerződés létrehozói e vonatkozásban nyilvánvalóan nem akartak eltérést engedni.

72.      Egyebekben akkor is ragaszkodni kell a szabad tőkemozgás alkalmazhatóságához, ha a tagállam mindenkori intézkedését is figyelembe vesszük, mert a lényeg nem annak célja, hanem annak hatásai. Az alapügyben azonban ezek kiterjednek a hitelnyújtásra is. Lényegtelen a hatás foka, például hogy a hatás nyomatékos-e, vagy akár hogy az intézkedés közvetlen-e.

73.      Az eljárás során előadták továbbá, hogy a tőke szabad mozgása csak anyagi vonatkozású intézkedéseket foglal magában. Ezt a szűk értelmezést nem támasztja alá az elsődleges jog. Éppen ellenkezőleg, a Szerződésből levezethető, hogy személyi vonatkozású intézkedések – mint például a hitelintézetek felügyelete – is a tőke szabad mozgása alá tartozhatnak. Különben ugyanis az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontjában foglalt eltérést engedő szabály felesleges lenne.

74.      Végezetül az EK 57. cikk (1) bekezdéséből (a tényállás szerinti változatában: „közösségi jogszabályok […] pénzügyi szolgáltatások nyújtásával […] függ össze.”) az EK 49. cikkel összefüggésben sem következik más. Ha eleve kizárt lenne az EK 56. cikkre történő hivatkozás harmadik országban letelepedett vállalkozások vonatkozásában, mert anyagi szempontok alapján egy másik alapvető szabadság is érintett, akkor ez a tőke szabad mozgására vonatkozó szabályozásban foglalt garanciákat hiúsítaná meg.

75.      Mindebből következik, hogy az Európai Unión kívül – mégpedig a Svájci Államszövetségben – székhellyel rendelkező vállalkozás egy tagállam lakosai számára nyújtott hitelek vonatkozásában hivatkozhat a tőke szabad mozgására.

VI – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

76.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság elsősorban azt szeretné megtudni, hogy a székhelynek kizárólag a tagállamokban letelepedett személyek részére történő hitelnyújtás céljából egy harmadik országba történő telepítése visszaélést valósít-e meg, mert a vállalkozásnak a harmadik országban nincs szüksége engedélyre ehhez az üzleti tevékenységéhez. Másodsorban e kérdés arra vonatkozik, hogy ez akadályát képezi-e annak, hogy az engedélyezési kötelezettség szempontjából a belföldi vállalkozásokkal essenek azonos elbírálás alá.

A –    A felek főbb érvei

77.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés első része vonatkozásában kizárólag a Fidium Finanz van azon a nézeten, hogy nem valósított meg visszaélést, és ennek kapcsán a Bíróság ítélkezési gyakorlatára(31) utal, mely szerint a székhelynek olyan államba történő telepítése, amely enyhébb követelményeket támaszt egy tevékenység megkezdéséhez, mint a célország, önmagában még nem valósít meg visszaélést, hanem az csak egy alapvető szabadság gyakorlását jelenti.

78.      Ezzel szemben a BaFin, a német, a görög, az ír és az olasz kormány vagylagosan azt az álláspontot képviseli, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban ismertetett körülmények között az EK 56. cikkre történő hivatkozást visszaélésnek kell tekinteni. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából(32) az következik, hogy tilos a közösségi jogra történő visszaélésszerű hivatkozás. Kiegészítésképpen az olasz kormány utal a 2000/12 irányelv (9) preambulumbekezdésére. A portugál kormány szerint nem áll fenn visszaélés, mivel már az EK 56. cikkből sem keletkezett jogosultság. A Bizottság azt a nézetet vallja, hogy a negyedik és ötödik kérdésre tekintettel nincs szükség ennek a kérdésnek a megválaszolására.

79.      A második kérdés második részével kapcsolatban a BaFin, az olasz és a portugál kormány csupán annyit nyilatkozott, hogy a közösségi joggal nem ellentétes az engedélyezési kötelezettséggel kapcsolatos egyenlő bánásmód. A Bizottság a negyedik kérdéshez fűzött érvelésére utal.

B –    Álláspont

80.      A második kérdés első részének keretében azt kell vizsgálni, hogy a Fidium Finanzhoz hasonló vállalkozás magatartását úgy kell-e tekinteni, hogy az az EK 56. cikkre történő visszaélésszerű hivatkozás, és igenlő válasz esetén: milyen jogkövetkezményeket fűz a közösségi jog az ilyen minősítéshez.

81.      A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy nem szabad visszaélésszerűen hivatkozni az alapvető szabadságokra, nevezetesen a letelepedés szabadságára és a szolgáltatásnyújtás szabadságára(33). Ez az idézett ítélkezési gyakorlat bizonysága szerint a vonatkozó másodlagos jogra történő hivatkozásra is érvényes.

82.      A nemzeti bíróságok figyelembe vehetik az érintettek visszaélést megvalósító magatartását, hogy adott esetben megtagadják az érvényesíteni kívánt közösségi jogi rendelkezésre történő hivatkozást(34).

83.      Az előzetes döntéshozatali eljárás alapjául az a tényállás szolgál, hogy egy vállalkozás egy harmadik országban telepedett le, üzleti tevékenysége mégis szinte kizárólag abból áll, hogy meghatározott tagállam lakosai számára nyújt hiteleket. A határokon átnyúló orientáció miatt az érintett harmadik ország – a jelen esetben a Svájci Államszövetség – joga szerint a vállalkozás nemzeti hatóságok általi felügyelete nem áll fenn. A Fidium Finanz az EK 56. cikkre hivatkozva vitatja az engedélyezés szükségességét a fogadó tagállamban. A kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint komoly jelek utalnak arra, hogy a vállalkozás székhelyét célzottan úgy választották, hogy sem a székhely szerinti államban, sem pedig az üzleti tevékenység tényleges végzésének helye szerinti tagállamban ne álljon fenn felügyelet. Egy esetlegesen visszaélésszerű magatartás kapcsoló elemét a kérdést előterjesztő bíróság a tagállam nemzeti jogának megkerülésében látja.

84.      A kérdés az, hogy ez kizárja-e az EK 56. cikkre történő hivatkozást. Az EK 56. cikkre történő hivatkozás nyilván csak annyiban lehet sikeres, amennyiben a tagállamok a tőke szabad mozgását indokolatlanul korlátozzák (korlátozhatják).

85.      A szolgáltatásnyújtás szabadságának területével kapcsolatban a TV10 SA ügyben(35), a Bizottság kontra Németország ügyben(36) és a Van Binsbergen-ügyben(37) hozott ítéleteiben a Bíróság megállapította, hogy nem vonható meg a tagállamtól az olyan rendelkezések kibocsátásának joga, amelyek azt hivatottak megakadályozni, hogy valamely – a tevékenységét teljes egészében vagy túlnyomórészt ebben az államban végző – szolgáltató azért éljen a szolgáltatásnyújtás szabadsága által biztosított előnyökkel, hogy kivonja magát azon foglalkozási szabályok alól, amelyeket alkalmazni kellene rá abban az esetben, ha a tagállam területén telepedett volna le.

86.      Ha az EK 49. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlatot átültetjük az EK 56. cikkre, akkor a Fidium Finanz helyzetében lévő vállalkozás hivatkozása a tőke szabad mozgására kizárt lehetne.

87.      Más kép alakul ki azonban a letelepedés szabadságára vonatkozó ítélkezési gyakorlat alapján. Az EK 43. cikk keretei között a Bíróság úgy döntött, hogy önmagában nem valósít meg visszaélést, ha a társaságot a tevékenység megkezdéséhez enyhébb követelményeket támasztó első tagállamban alapítják azért, hogy a szigorúbb szabályokat alkalmazó második tagállamban az EK 43. és azt követő cikkekre hivatkozással fióktelepet létesíthessenek.

88.      Ez akkor is érvényes, ha a teljes üzleti tevékenységet a fióktelep szerinti országban fejtik ki, és ezért az első tagállamban történő alapítás csak azt a célt szolgálja, hogy az ott hatályos – kedvezőbb – szabályozás előnyeit élvezzék, és a fióktelep helye szerinti tagállam szigorúbb előírásait megkerüljék(38).

89.      Ami a társaságok első alkalommal történő létrehozatalát illeti, a nemzeti rendelkezések megkerülése ezért nem valósít meg visszaélést. A letelepedés szabadságára vonatkozó ítélkezési gyakorlat alkalmazásával tehát az EK 56. cikkre történő hivatkozás nem lenne feltétlenül kizárva.

90.      Ezért az a kérdés, hogy a tőke szabad mozgására vonatkozóan a visszaélés meghatározásának milyen kritériumai vannak. A szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó ítélkezési gyakorlattól eltérően itt nem áll fenn egy másik alapvető szabadság – mégpedig a letelepedés szabadsága – megkerülésének veszélye(39). A Centros-ügyben hozott ítélettől eltérően a megkerülés, illetve annak lehetősége nem foglaltatik benne már magában az érvényesített közösségi jogi rendelkezésben, mégpedig a letelepedés szabadságában.

91.      A Centros-ügyben hozott ítéletből az következik, hogy az ítélkezési gyakorlat két iránya, tehát a szolgáltatásnyújtás szabadságára és a letelepedési szabadságra vonatkozó ítélkezési gyakorlat nem mond ellent egymásnak. Hiszen a Bíróság az EK 43. cikk keretei között a nemzeti rendelkezések megkerülését nem általában vonta ki a visszaélés vádja alól, hanem csupán azért, mert a letelepedés szabadságának éppen az a célja, hogy a Közösség területén székhellyel rendelkező társaságok számára lehetővé tegye, hogy fióktelep útján más tagállamokban is tevékenységet végezzenek(40).

92.      Más szavakkal a rendelkezés megkerülése csak akkor valósít meg visszaélést, ha az alkalmazott rendelkezés célján kívül esik(41).

93.      Ezt a kritériumot a Bíróság két újabb ítéletében is alkalmazta és kiegészítette. Eszerint a visszaélésszerű magatartás egyrészt olyan objektív körülmények együttes fennállása esetén állapítható meg, ahol a közösségi szabályok formális betartása ellenére nem valósul meg e szabályok célja. Ezenkívül szükséges egy szubjektív elem, a közösségi szabályok alapján előnyszerzésre irányuló szándék fennállása, azáltal hogy mesterséges módon teremtik meg az előny megszerzéséhez szükséges feltételeket(42), vagy annak szándéka, hogy a nemzeti jog, így különösen az adójog hatálya alól kivonják magukat(43).

94.      Azt kell immár megvizsgálni, hogy a szóban forgó eljárásra alkalmazható-e az ítélkezési gyakorlat azon része, amely – jóllehet – másodlagos jogi kérdésfelvetésekből alakult ki, és a szubjektív jogok elérése érdekében a közösségi jogra történő csalárd hivatkozást, illetve az ilyen jogokra történő visszaélésszerű hivatkozást érinti.

95.      Ami ennek az ítélkezési gyakorlatnak az elsődleges jogi tényállásokra történő alkalmazhatóságát illeti, ehelyütt utalni kell arra, hogy a Bíróság érvelése a másodlagos jogból indult ki, mégis általánosan került megfogalmazásra, és ezáltal túlmutat a mindenkori eljárás szerinti helyzeten(44).

96.      A tematikának a visszaélés más – nevezetesen a csalás – esetkörében történő kezelése sem akadályozza a Bíróság megállapításainak alkalmazhatóságát. Egyrészt valamely kötelezettséget megállapító jogi norma megkerülésében egyúttal benne rejlik az elő nem írt előny csalárd megszerzése is. Másrészt a Bíróság mindkét esetkört egyenlően kezeli, ugyanis a szubjektív jog csalárd megszerzésének eseteiben a rendelkezések megkerülésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára is hivatkozik, és fordítva(45). Ezt az esetcsoportot a Bíróság a visszaélés gyűjtőfogalmán belül úgy kezeli, mint a jelen ügyben vizsgálandó esetcsoportot, amely a közösségi jogra hivatkozással a nemzeti rendelkezések megkerülésére irányul(46).

97.      Ezért a Bíróság fent ismertetett döntései alkalmazhatóak a jelen eljárásban. Ezért a visszaélés megállapításához szükség van egy objektív és egy szubjektív elemre.

98.      Az EK 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárásban a hatáskörmegosztás keretében a nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy ez a két elem fennáll-e(47).

99.      Az alkalmazott rendelkezés céljától való eltérésnek a Centros-ügyben hozott ítéletben lefektetett objektív feltétele vonatkozásában a nemzeti bíróság kötelezettsége a konkrét tényállási elemek alapján annak vizsgálata, hogy az átfogó értékelés alapján a Fidium Finanz objektív magatartása megengedi-e azt a következtetést, mely szerint megtagadható a tőke szabad mozgására való hivatkozás. Ennek során a nemzeti bíróságnak a tőke szabad mozgására vonatkozó rendelkezések célját kell szem előtt tartania. Az egyik lényeges cél éppen az, hogy a határokon átnyúló pénzügyi szolgáltatásokat lehetővé tegyék.

100. Ezért önmagában még nem jelentheti a tőke szabad mozgásával való visszaélést az, ha kihasználják a felügyeletre vonatkozó szabályozás eltérő szintjeit, és harmadik országból valamely tagállam irányába nyújtanak hiteleket.

101. A szubjektív feltétel tekintetében a nemzeti bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a Fidium Finanz szándéka a megfelelő feltételek mesterséges megteremtésével valamely – a közösségi jog által szabályozott – előny elérésére, irányult-e, vagy a Fidium Finanz az érintett tagállam jogának, így különösen a bankfelügyeletre vonatkozó német szabályoknak a hatálya alól akarta-e kivonni magát.

102. A kérdés első felére tehát azt a választ kell adni, hogy az a vállalkozás, amelynek székhelye olyan harmadik országban van, ahol nem tartozik felügyelet alá, nem hivatkozhat valamely tagállam lakosainak nyújtandó hitelek vonatkozásában az EK 56. cikkre, ha a visszaélés mindkét együttes feltétele fennáll, aminek megítélése a nemzeti bíróság feladata.

103. Amint a kérdést előterjesztő bíróság határozatából következik, közvetlen összefüggés áll fenn a második kérdés első és második része között. Az egyenlő elbánás lehetőségét érintő második résszel a kérdést előterjesztő bíróság a visszaélésszerű cselekményeknek a TV10 SA ügyben hozott ítéletben megállapított jogkövetkezményére utal. Mivel a második kérdés második része tartalmilag nem haladja meg a kérdés első részét, és az igazolhatóság területét érinti, ennek megfelelően a negyedik és ötödik kérdéssel kapcsolatos magyarázatokra hivatkozunk.

VII – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

104. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné megtudni, hogy a hitelnyújtásra vonatkozó engedélyezési kötelezettség a tőke szabad mozgásának korlátozását jelenti-e, és ez függ-e az engedély nélkül végzett tevékenységre előírt szankció jellegétől.

A –    A felek főbb érvei

105. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés első részével kapcsolatban a Fidium Finanz, valamint a Bizottság azon az állásponton van, hogy az engedélyezés követelménye megvalósítja a korlátozásnak az EK 56. cikk szerinti feltételeit, mivel akadályozza a harmadik országból egy tagállamba történő hitelnyújtást, vagylagosan a BaFin is csatlakozik ehhez az állásponthoz.

106. Ezzel szemben az ír, az olasz, a görög és a portugál kormány szerint nem valósult meg korlátozás. Az első kérdéshez fűzött magyarázatukra hivatkozással az ír és az olasz kormány utal arra, hogy csupán a szolgáltatásnyújtás, nem pedig maga a tőkeátutalás került korlátozásra.

107. A kérdés második részének vonatkozásában csupán a Fidium Finanz, a BaFin, valamint a Bizottság utal arra, hogy az előzetes engedélyezés korlátozó jellege szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az engedély nélkül végzett tevékenység bűncselekménynek vagy egyszerű jogszabálysértésnek minősül-e.

B –    Álláspont

108. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés első részének keretei között azt kell tisztázni, hogy a hitelnyújtáshoz szükséges engedély előzetes beszerzésének követelményét az EK 56. cikk (1) bekezdése szerinti korlátozásnak kell-e tekinteni.

109. Ennek kapcsán első lépésben azt kell megállapítani, hogy az engedélyezés követelménye – ahogy az a BaFin megváltozott közigazgatási gyakorlatával összefüggésben értelmezett nemzeti rendelkezésekből következik – a Németországban letelepedett és a harmadik országokban székhellyel rendelkező vállalkozásokra nézve egyformán érvényesül. Ez azonban nem akadálya a korlátozás megállapíthatóságának. Amint ugyanis az EK 56. cikk (1) bekezdésének szövegéből („minden korlátozás”) és a Bíróság ítélkezési gyakorlatából(48) következik, a tőke szabad mozgása a hátrányos megkülönböztetés puszta tilalmán túlmenően általános korlátozási tilalmat is jelent.

110. Második lépésben ezért annak vizsgálata maradt hátra, hogy tartalmilag megvalósult-e korlátozás. Az engedélyezés követelménye a harmadik országban letelepedett vállalkozást abban akadályozza, hogy hatósági engedély nélkül Németországban élő személyeknek nyújtson hitelt. A Konle-ügyben(49), a Reisch-ügyben(50) és a Salzmann-ügyben(51) kialakított ítélkezési gyakorlat alkalmazásával már ez is arra utal, hogy korlátozás áll fenn. Ezekben az ügyekben a Bíróság már az engedélyezés követelményének puszta létét korlátozásnak minősítette, ha az engedélyt azt megelőzően kellett beszerezni, mielőtt egyáltalán éltek volna a tőke szabad mozgásának lehetőségével.

111. Ezt az eredményt erősíti meg a Parodi-ügyben(52) hozott ítélet. Ebben az ítéletben a Bíróság a külföldi tagállamból a fogadó államba történő kölcsönnyújtás engedélyezésének a követelményét a vonatkozó alapvető szabadság korlátozásának tekintette. Mivel erre a Közösségen belüli tényállásra az úgynevezett „európai útlevelet” bevezető második bankirányelv(53) még nem volt alkalmazható, e tényállás megfelel a tagállamok és harmadik országok közötti mai szituációnak, és ennek következtében alkalmazható az ilyen helyzetekre.

112. A szóban forgó eljárásban nehézséget okoz, hogy a nemzeti jog, vagyis a német jog tartalma alapján az engedély beszerzése csak akkor lehetséges, ha a székhely vagy legalább egy fióktelep belföldön található.

113. Ahhoz, hogy egyáltalán hitelt nyújthasson Németországban, a harmadik országban letelepedett vállalkozásnak gondoskodnia kellene az ottani fizikai jelenlétről. Ehhez jelentős többletráfordítás kapcsolódna, és visszatarthatná a gazdasági szereplőket attól, hogy ezt az üzleti tevékenységet folytassák. Következésképpen fennáll a korlátozás.

114. Ezért a harmadik kérdés első részére azt a választ kell adni, hogy az engedélyezés követelménye a tőke szabad mozgásának korlátozását valósítja meg.

115. A harmadik kérdés második része az engedély nélkül végzett tevékenység szankciójának jellegét érinti, tehát a jogsértés egyszerű szabálysértésként vagy bűncselekményként történő minősítését, és e minősítés jelentőségét a tőke szabad mozgásának korlátozásaként történő megítélése szempontjából.

116. E vonatkozásban utalhatunk a Bíróság ítélkezési gyakorlatára, mely szerint még akkor is fennáll a tőke szabad mozgásának korlátozása, ha egy engedélyezési kötelezettség figyelmen kívül hagyásához semmilyen szankció nem kapcsolódik(54). Ennek még inkább érvényesülnie kell akkor, ha – mint a jelen esetben – az engedélyezés követelményére vonatkozó rendelkezés megsértését szankcionálják. Ez a korlátozó befolyást még nyomatékosabbá teszi. A szankció jellegének – a szabálysértésként vagy bűncselekményként történő minősítésnek – ezért nincs jelentősége, és az EK 56. cikk értelmében vett korlátozás tényén semmit sem változtat.

VIII – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésről

117. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné megtudni, hogy az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja igazolja-e a harmadik országban székhellyel rendelkező vállalkozás által az Európai Unió valamely tagállamának lakosai számára történő hitelnyújtás előzetes engedélyezésének követelményét.

A –    A felek főbb érvei

118. Egyedül a Fidium Finanz van azon az állásponton, hogy az engedélyezés követelménye által előidézett – fent ismertetett – korlátozást nem igazolhatja az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja. Ennek kapcsán a Fidium Finanz a „pénzintézetek feletti felügyelet” adott esetben alkalmazható alternatív tényállására hivatkozik. Szerinte az ilyen felügyeleti jogra vonatkozó rendelkezések csak akkor igazoltak, ha a bankfelügyelettel elérni kívánt célokat alkalmas és szükséges módon valósítják meg. E céloknak az engedélyezés követelményének útján történő megvalósítása azonban nem alkalmas mód.

119. Ami a befektetővédelem célját illeti, a felügyelet már csak azért sem igazolt, mert csupán hitelt nyújtanak az ügyfeleknek, nem pedig betéteket fogadnak el tőlük. Ezért nem áll fent a befektetett vagyon veszélyeztetése.

120. A hitelágazat működőképességét mint célt veszélyeztetheti ugyan a kölcsönnyújtás. E veszély azonban független a hitelnyújtás helyétől, mivel ennek oka abban a tényben rejlik, hogy a magánügyfeleknek kölcsönöket nyújtó pénzintézetek maguk is idegen tőkéből kénytelenek finanszírozni a működésüket. Ha tehát az adósok nagyobb összegben elmaradnak a kölcsönök visszafizetésével, az a finanszírozó hitelintézeteket is érinti. Ezek székhelye azonban gyakran nem azonos a hitelnyújtás helyével, ezért ez a veszély egy másik tőkepiacot érint. Ezért az engedélyezés követelményének a kölcsönnyújtás helyéhez kötése nem alkalmas eszköz a felügyeleti cél eléréséhez.

121. Ezenkívül az engedélyezési kötelezettség semmiképpen nem szükséges a célok eléréséhez. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik(55), hogy a jelentési kötelezettséggel egybekötött bejelentési rendszer a jelen esetben enyhébb, de ugyanolyan hatékony eszköze a pénzintézetek feletti felügyelet biztosításának.

122. Ezzel szemben mind a BaFin, a német, az olasz, az ír, a görög és a portugál kormány, mind pedig a Bizottság azt a nézetet képviselik, hogy az engedélyezés követelményét igenis igazolja az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja. Ennek kapcsán a BaFin, valamint a német kormány a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozik(56), amely alapján a biztosítótársaságok számára előírt engedélyezési kötelezettség igazolt lehet. A hitelnyújtásra sem vonatkozik más.

123. Továbbá a BaFin, a német kormány, valamint a Bizottság a 2000/12 irányelvvel érvel, amely a hatálya alá tartozó esetekben a hitelintézetek tevékenységét tagállami engedélyezés alá rendeli. Mivel a Fidium Finanzhoz hasonló pénzintézet által történő hitelnyújtás hasonló kockázatokat rejt magában, az irányelv szerinti engedélyezési kötelezettség okainak, nevezetesen a befektetővédelemnek és a pénzpiacok védelmének a jelen eljárásban is érvényesnek kell lenniük.

124. Ezenkívül a Bíróság ítélkezési gyakorlatából(57) szerintük az vonható le, hogy a puszta bejelentési kötelezettség mint a szükségeshez képest kevésbé mélyreható intézkedés nem mindig biztosítja a jogi érdekek megfelelő védelmét. Ezért a BaFin és a német kormány véleménye szerint az előzetes engedélyezés is igazolt lehet.

125. Az ír és a görög kormány ezt azzal egészíti ki, hogy a harmonizált közösségi szabályozás alkalmazhatóságának hiányában a szolgáltatás helye szerinti tagállam meghozhatja a szükséges felügyeleti intézkedéseket, beleértve az előzetes engedélyezés követelményét is.

B –    Álláspont

126. Ahhoz, hogy az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja az engedélyezési kötelezettség igazolásaként egyáltalán szóba jöhessen, a harmadik országok viszonyában is érvényesülnie kellene. Ezt az EK 58. cikk nem mondja ki kifejezetten. Mivel ennek (3) bekezdése azonban az EK 56. cikkre hivatkozik, és az éppen a „harmadik országokat” is magában foglalja, az EK 58. cikk alkalmazható harmadik országokra, a konkrét esetben a Svájci Államszövetségre(58). Ellenkező esetben a Közösségen belül szélesebb körű korlátozások lennének megengedettek, mint a harmadik országokkal szemben.

127. Az igazolhatóság alapjaként az EK 58. cikk (1) bekezdése b) pontjának első fordulata jön szóba. Annak szövege („a szükséges intézkedéseket a nemzeti törvények és rendeletek megsértésének megakadályozására, különösen […] a pénzügyi szervezetek prudenciális felügyelete terén”) szerint az igazoltság négy feltétel teljesülésétől függ. Az alábbiakban ezeket kell vizsgálnunk.

128. Mivel a KWG rendelkezései nemzeti normaként belső jogi rendelkezéseket testesítenek meg, teljesül az első feltétel. Másrészt a pénzügyi szervezetek prudenciális felügyeletét kellene szolgálniuk. Mint az a KWG fent ismertetett 1. cikke (1) bekezdésének első és második mondatából – a KWG 6. cikke (2) bekezdésével összefüggésben – következik, a KWG rendelkezéseinek célja a hitelintézetek EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja szerinti felügyelete, így ez a feltétel is teljesül. Harmadszor az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja a jogsértések megakadályozását követeli meg. Pontosan ezt a célt szolgálja az engedélyezés követelménye. Ezért a harmadik követelmény is teljesül.

129. Negyedik és egyben utolsó feltételként annak vizsgálata maradt hátra, hogy az engedélyezési kötelezettség „szükséges intézkedésnek” tekinthető-e. Csak akkor lenne az, ha alkalmas lenne a jogalkotó által elérni kívánt cél elérésére, és ezt a célt nem lehetne a tőke szabad mozgását kevésbé korlátozó intézkedésekkel megvalósítani.

130. Ezért az alábbiakban először a felügyeleti szabályozás által elérni kívánt célokat kell meghatározni.

131. Ezek kivehetőek a kérdést előterjesztő bíróság negyedik kérdésben foglalt felsorolásából. Az elsőtől a harmadik francia bekezdésig felsorolt pontok a hitelfelvevők védelmét célozzák. A negyediktől a hatodik francia bekezdésig felsoroltak magának a tőkepiacnak a védelmét. Mindkét cél megfelel az olyan, pénzügyi felügyeletre vonatkozó szabályozás tipikus céljainak, mint a KWG(59).

132. Ezért a továbbiakban először az engedélyezésnek a hitelfelvevők védelmére való alkalmasságát kell vizsgálni. E vonatkozásban azt az álláspontot képviselhetnénk, hogy egyáltalán nincs szükség az ügyfelek védelmére, mivel az olyan hitelintézet, mint a Fidium Finanz, csupán hiteleket nyújt, nem pedig az ügyfelek betéteit gyűjti, tehát idegen vagyoni javakat nem kockáztat közvetlenül. Ebbe az irányba mutat a Bíróság Parodi-ügyben(60) hozott ítélete is, melynek keretében a Bíróság az ügyfelek szempontjából felmerülő kockázat mértéke szerint különböztet a kölcsönnyújtás és a pénzbetét között.

133. Az alapügy tényállásából azonban az következik, hogy a Schufától történő információkérésről való lemondással célzottan szerény anyagi helyzetű ügyfeleket toboroznak, akik esetében a hitelügylet zavartalan lefolyása különös jelentőséggel bír.

134. Ehhez jön még, hogy az ügyfelek a vagyoni javak közvetlen elvesztésén túl egyéb veszélyeknek is ki vannak téve, mint például további pénzügyi kötelezettségek vállalása a hitelintézettel szemben. Ez különösen akkor érvényes, ha a hitelek egy részét az interneten keresztül nyújtják, és így egyetlen olyan személy sem tartozik a nemzeti felügyelet alá, akit szakszerűtlen tanácsadás vagy információszolgáltatás esetén felelősségre lehetne vonni. Az engedélyezési kötelezettség ezzel szemben alkalmas eszköz arra, hogy a hitelfelvevők védelmének célját elérjék.

135. Egyebekben a felügyeletnek a második cél, a tőkepiac védelmének elérésére is alkalmasnak kellene lennie.

136. Ez első látásra azért lehetne problematikus, mivel a tőkepiac veszélyeztetése többek között azért merül fel, mert a hitelnyújtó vállalkozás maga is más pénzintézetek révén refinanszírozza magát. Ha tehát az adósok nagy számban nem fizetnek, az a refinanszírozót is érinti. Ezek azonban a kölcsönfelvevőétől eltérő más tőkepiacokon is tevékenykedhetnek.

137. Ez azonban nem vezethet ahhoz, hogy tagadjuk a felügyelet szükségességét a kölcsönfelvevő államában. Egyrészt ugyanúgy lehetséges, hogy az érintett refinanszírozó ugyanott telepedett le. Másrészt ellenkező esetben is legalább maga a hitelnyújtó pénzintézet érintett az adósok nagy számának nemfizetése esetén. Még akkor is, ha a hitelnyújtó pénzintézet nem a kölcsönfelvevővel azonos tagállamban telepedett le, ez a körülmény az ott végzett tevékenysége miatt legalábbis negatív hatásokkal bír. Végezetül a tevékenység végzésének helye a legésszerűbb kapcsoló elv a felügyelet szempontjából. Ha ezt azzal az érvvel vissza lehetne utasítani, hogy az esetlegesen érintett refinanszírozó más helyen telepedett le, úgy a felügyelet teljesen lehetetlen lenne.

138. Ehhez tartozik még, hogy a felügyeletre vonatkozó szabályozások a pénzmosás megakadályozását is szolgálják. Már a felügyelet nélkül folytatott hitelügylet puszta ténye magában rejti a pénzmosás veszélyét, mivel mind a hitelnyújtás, mind pedig annak visszafizetése leplezheti a pénz eredetét. Az engedélyezés követelménye ezért a tőkepiac védelmének eléréséhez is alkalmas eszköz.

139. Azt, hogy az engedélyezés követelménye és az abból következő felügyeleti lehetőség alkalmas eszköz az ügyfelek és a tőkepiac védelmének megvalósítására, a 2000/12 irányelv rendelkezései is mutatják.

140. Az irányelv 4. cikke a hitelintézetek tevékenységének megkezdését előzetes engedély beszerzéséhez köti, ami maga után vonja ezen intézetek ellenőrzését. A 2000/12 irányelv (65) preambulumbekezdése a betétesek érdekeinek védelmét és a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítását nevezi meg a hitelintézetek ellenőrzésének indokaként.

141. Bár a Fidium Finanzhoz hasonló – csupán hitelt nyújtó – intézetek a 2000/12 irányelv 1. cikkének 1. pontja alapján betétek átvétele hiányában nem „hitelintézetek” az irányelv 4. cikke értelmében. A hitelintézetekre vonatkozó engedélyezési kötelezettség előbb ismertetett indokai azonban a tiszta hitelnyújtás hasonló kockázatai miatt éppúgy érvényesek olyan körülmények között is, mint amelyek az alapügyben felmerültek.

142. Azonban az engedélyezési kötelezettségnek továbbra is szükségesnek kell lennie. Az alkalmasságon túl ez a célok eléréséhez szükséges enyhébb, de ugyanolyan hatékony eszköz hiányát is megköveteli.

143. A szükségességnek a jelen eljárásban való fennállása ellen szólhatna a Bíróságnak a tőke szabad mozgására vonatkozó ítélkezési gyakorlata(61). Eszerint a bejelentési rendszert alapvetően előnyben kell részesíteni az előzetes engedélyezési rendszerrel szemben, mert az a tőke szabad mozgásába való kisebb mértékű beavatkozást jelentő eszköz.

144. A devizakivitelt illetően a Bíróság abból indul ki, hogy elegendő egy megfelelő bejelentési rendszer, mivel az engedélyezéssel ellentétben nincs olyan hatása, hogy felfüggesztené a pénzérmék, bankjegyek stb. kivitelét(62).

145. Az enyhébb eszköz azonban csak akkor alkalmazható, ha az a cél elérésében ugyanolyan hatékony. Ennek megfelelően a Bíróság(63) az ingatlanok megszerzésének a tőkemozgás szempontjából releváns területével kapcsolatban megállapította, hogy a bejelentési eljárás önmagában nem mindig elegendő az elérni kívánt célok megvalósításához, és ennélfogva az engedélyezési eljárás is szükséges lehet.

146. Meg kell vizsgálni tehát, hogy milyen feltételek mellett szükséges az engedélyezés. Ez az előbb hivatkozott „ingatlanokkal kapcsolatos ítélkezési gyakorlat” szerint akkor nem jön számításba, ha a megvalósítandó cél – mint a devizakivitel esetében – a nemzeti hatóságok számára csupán az információszerzés(64).

147. A hitelnyújtáshoz szükséges engedélyezés követelménye azonban túlmutat a nemzeti hatóságok puszta információigényén, és biztosítania kell e hatóságok számára, hogy a vállalkozással szemben szükség esetén hatékony intézkedéseket hozhassanak és hajthassanak végre, amibe végső esetben az engedély megtagadása vagy visszavonása is beletartozik.

148. A kölcsönök nyújtása vonatkozásában ugyanis egy utólagos bejelentési rendszer nem nyújtaná ugyanazokat a biztosítékokat, mint az előzetes engedélyezés. A már teljesített kölcsönügyletek vizsgálatáig történhetnek nehezen bizonyítható események és jogszabálysértések is.

149. Az engedélyezés követelményének szükségességéhez továbbá a Bordessa-ügyben hozott ítélet szerint e követelménynek objektív és előre ismert kritériumokon kell alapulnia, és az ilyen intézkedéssel érintett minden kérelmező számára nyitva kell állnia a jogorvoslat lehetőségének(65).

150. A KWG irányadó rendelkezései objektív és előre ismert kritériumokon alapulnak. A KWG 32. cikkének (1) bekezdésében foglalt engedélyezési tényállásban szereplő határozatlan jogi fogalmakat a KWG 1. cikke definiálja. Ami a „belföldön” ismérvet illeti, a BaFin által kiadott körlevélből kiderül, hogy milyen személyi kör teljesíti ezt az ismérvet. Ezenkívül az engedély megtagadása a KWG 33. cikkének (1) bekezdése szerint nem a hatóság mérlegelésétől függ, hanem kötött döntést jelent („meg kell tagadni”). Végezetül annak lehetősége is fennáll, hogy az elutasító határozat ellen jogorvoslattal éljenek.

151. Az esetlegesen még fennálló egyedi méltánytalanságokat a KWG 2. cikkének (4) bekezdése akadályozza meg, amely a KWG 32. cikkének (1) bekezdése szerinti engedélyezési kötelezettség alóli mentesítés lehetőségét írja elő az olyan vállalkozások számára, amelyek által folytatott ügyletek jellege nem teszi szükségessé a felügyeletet.

152. Így közbenső eredményként megállapítható, hogy az engedélyezési kötelezettséget az ügyfelek és a tőkepiac védelmének szempontjából mind alkalmasnak, mind pedig szükségesnek kell minősíteni. Ezen belül az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében véve is „szükséges”.

153. Végül az iratokból nem következik, hogy az alapügyben az EK 58. cikk (3) bekezdése szerinti önkényes megkülönböztetés vagy rejtett korlátozás történt volna. A harmadik országban letelepedett vállalkozások az engedélyezési kötelezettség alkalmazásával a felügyeletre vonatkozó szabályozás szempontjából sokkal inkább a belföldi vállalkozásokkal esnek azonos elbírálás alá.

154. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy a harmadik országban székhellyel rendelkező vállalkozás által az Európai Unió lakosai számára történő hitelnyújtáshoz szükséges előzetes engedélyezés követelményét igazolja az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja.

IX – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdésről

155. A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdéssel azt szeretné megtudni, hogy a harmadik kérdésben ismertetett jellegű, önmagában elfogadható engedélyezési követelményt akkor is igazolja-e az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja, ha az engedély kiadásának kötelező feltétele, hogy a vállalkozás központi ügyintézésének helye vagy legalább fióktelepe az illető tagállamban legyen.

A –    A felek főbb érvei

156. A Fidium Finanz álláspontja szerint aránytalan, ezért az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja nem igazolja azt, ha az engedély megadását attól teszik függővé, hogy a központi ügyintézés helye, illetve a fióktelep a mindenkori tagállamban legyen. Álláspontjának alátámasztására a Fidium Finanz a Bíróságnak a Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítéletére(66) hivatkozik. Szerinte az engedély kiadásának ismertetett rendszere arra kényszeríti a kérelmező pénzintézetet, hogy „belföldivé” váljon. Ez azonban a tőke szabad mozgásának tagadásával egyenlő. Végül a letelepedéssel kapcsolatos nem jelentéktelen költségek is a szabályozás aránytalansága mellet szólnak.

157. A BaFin, a német, az ír, az olasz, a görög és a portugál kormány, valamint a Bizottság ezzel szemben azt az álláspontot képviseli, hogy az érintett tagállamban fenntartott tartós fizikai jelenlétnek az engedély megadásához szükséges feltételét igazolja az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja. A BaFin, a német, az olasz és az ír kormány nézete szerint a harmadik országban letelepedett vállalkozások feletti hatékony ellenőrzés – az ottani vizsgálati és beavatkozási lehetőségek hiányában – csak a vállalkozás tevékenységének helye szerinti tagállamban fenntartott fizikai jelenléttel biztosítható.

158. A német és a görög kormány álláspontja szerint a 2000/12 irányelv is abból indul ki, hogy a vállalkozásnak valamelyik tagállamban kell székhellyel rendelkeznie ahhoz, hogy az engedélyt megkaphassa.

159. Az ír kormány ehhez hozzáfűzi, hogy az érintett tagállamban a fizikai jelenlét általában nem szükséges az ellenőrzéshez, ha azonban a vállalkozás a harmadik országban semmilyen felügyelet alá nem tartozik, akkor mindenképpen indokolt.

B –    Álláspont

160. Akárcsak a negyedik kérdés keretében, itt is az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja általi igazolthatóságot kell vizsgálni. A jelen esetben – az előzetes engedélyezés már igennel megválaszolt elfogadhatóságán túlmenően – annak sajátos formájáról van szó. A KWG 53. cikkéből és a 33. cikk (1) bekezdése első albekezdésének 6. pontjából következik, hogy a hitelnyújtáshoz szükséges engedély megadásának kötelező feltétele, hogy a központi ügyintézés helye vagy legalább a fióktelep az illető tagállamban legyen. A kizárólag harmadik országban letelepedett vállalkozás tehát köteles lenne a tagállamban fizikai jelenlétéről gondoskodni ahhoz, hogy ott tevékenységet végezhessen.

161. Az EK 58. cikk (1) bekezdése b) pontjának harmadik országokra történő alapvető alkalmazhatósága, valamint az EK 58. cikk (1) bekezdésének megfelelő tényállási fordulata vonatkozásában utalhatunk a negyedik kérdés kapcsán kifejtettekre.

162. A fizikai jelenlét követelményének is a „nemzeti törvények és rendeletek megsértésének megakadályozását” kell szolgálnia a „pénzügyi szervezetek prudenciális felügyelete terén”, mivel ugyanabból a törvényből származik, mint az engedélyezési kötelezettség, és azt csak konkretizálja.

163. Ezért azt kell megvizsgálni, hogy a fizikai jelenlét az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett „szükséges intézkedésnek” minősül-e.

164. A célok elérésére való alkalmasság itt nem kétséges. Mint az a negyedik kérdésre adott válaszból következik, már az engedélyezési kötelezettség is az ügyfelek és a tőkepiac védelmét szolgálja. Ez kiváltképpen érvényes a fizikai jelenlét szükségességére. Hiszen ez megkönnyíti azon tagállam számára a felügyeletet, amelynek irányába a tevékenységet végzik, például azáltal, hogy rövid határidejű vagy előre be nem jelentett ellenőrzést tesz lehetővé, vagy a vállalkozás ügyfelei pénzügyi igényeinek jobb teljesítését biztosítja.

165. Kérdéses azonban, hogy a letelepedés kötelezettsége szükséges-e. Ez csak abban az esetben lenne így, ha nem állnának rendelkezésre kevésbé mélyreható, de ugyanolyan hatékony intézkedések az ügyfelek, illetve a tőkepiac védelmére. Már maga az előzetes engedélyezés sem jelentéktelen mértékben érinti a szabad tőkemozgást. Mint az a harmadik kérdéshez fűzött érvelésből következik, ezt a hatást a fizikai jelenlét követelménye csak erősíti, mivel a harmadik országban letelepedett vállalkozások járulékos pénzügyi terheknek lennének kitéve.

166. Ennek megfelelően a Bíróság a tőke szabad mozgásával kapcsolatban az Ospelt és Schlössle Weissenberg ügyben hozott ítéletében(67) kimondta, hogy azon, a mezőgazdasági és erdőgazdálkodási célú ingatlanok megszerzéséhez kapcsolt követelmény, hogy a gazdálkodás helyén állandó lakcímmel kell rendelkezni, az arányosság szempontjából meghaladja azt, ami a célok eléréséhez még szükséges.

167. A szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban is hasonló döntéseket hozott a Bíróság. Így például aránytalan az ellenőrzést szolgáló azon követelmény, hogy a biogyógyászati analízis más tagországból történő végzéséhez szükséges engedély megadásához a tagállamban kell letelepedni(68). Úgyszintén az ügynöki tevékenységnek valamely tagállamban történő végzéséhez előírt letelepedési kötelezettséget – amely szintén a felügyeletet szolgálja – a Bíróság nem tekintette igazoltnak(69).

168. Ez az EK 49. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlat a tőke szabad mozgásának tükrében a hitelnyújtásra is alkalmazható, mivel a hitelnyújtás – mint azt fent vázoltuk – alapvetően szolgáltatást testesít meg.

169. Ezért első lépésben az idézett ítélkezési gyakorlatból az vezethető le, hogy a fizikai jelenlét követelménye inkább nem szükséges a szabályozás által megvalósítani kívánt célok eléréséhez. A végső megítéléshez azonban az ismertetett ítéleteket az alapul szolgáló körülmények figyelembevételével kell elemezni.

170. Míg az Ospelt és Schlössle Weissenberg ügyben hozott ítélet e vonatkozásban – a lényeges pontokban eltérő tényállás miatt – csekély eredménnyel kecsegtet, addig az EK 49. cikk kapcsán idézett ítélkezési gyakorlatból az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megválaszolása szempontjából döntő jelentőségű ismérvek vezethetők le.

171. Először is a jelen eljárástól eltérően Közösségen belüli tényállásokról volt szó. Továbbá a Bíróság az ítéleteket többek között azzal indokolta, hogy már a letelepedés helye szerinti tagállamban is hasonló ellenőrzést biztosítanak az illetékes hatóságok. A jelen eljárásban azonban alapvetően más a helyzet. Mint azt már bemutattuk, itt a vállalkozás a letelepedés helye szerinti államban, tehát a Svájci Államközösségben nem áll megfelelő ellenőrzés alatt.

172. Az idézett ítélkezési gyakorlat alapjául szolgáló és a jelen eljárás közötti lényeges eltérések miatt nem lehet automatikusan átültetni az ezen ítéletekben szereplő indokolást.

173. Sokkal inkább azt kell vizsgálni, hogy a jelen kérdés szempontjából mi következik abból a körülményből, hogy a vállalkozás olyan harmadik országban telepedett le, amelyben nem végeznek ellenőrzést. Ha a vázolt körülmények miatt nem lenne olyan intézkedés, amely a fizikai jelenlét követelménye nélkül is hatékonyan biztosítaná az általános felügyeletet, úgy az a német intézkedések elfogadhatósága mellett szólna.

174. A lehetséges intézkedéseket tekintve általában különbséget kell tenni a vállalkozás székhelye szerinti államban végzett vizsgálat és a tevékenység végzésének helye szerinti államban végzett vizsgálat között.

175. Ami a székhely szerinti államban gyakorolt felügyeletet illeti, a jelen esetben nem lehetségesek hatékony módszerek. A tagállamok hatóságai által a Svájci Államszövetség területén végzett helyszíni ellenőrzés a megfelelő nemzetközi jogi megállapodások hiányában nem jöhet szóba. Az igazgatási együttműködés keretében a harmadik ország hatóságai által végzett ellenőrzéssel sem lehet számolni, mivel ebben az országban a határon átnyúló tevékenységek felett az eljárás szempontjából irányadó időszakban éppen nem gyakoroltak felügyeletet.

176. Az üzleti tevékenység végzésének helye szerinti tagállamban, azaz Németországban gyakorolt felügyeletet illetően először az ügyfeleknek a vállalkozással szemben fennálló pénzügyi igényeinek teljesítését kell közelebbről megvizsgálni. Ez a feladat a Közösség területén fenntartott fizikai jelenlét nélkül is elvégezhető. Hiszen – amint a Bíróság a Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítéletében(70) kifejtette – ehhez elegendő a pénzügyi garanciák nyújtása az érintett tagállamban.

177. Így annak vizsgálata maradt hátra, hogy a tevékenység végzésének helye szerinti tagállamban lehetséges-e letelepedés nélkül is a hatékony ellenőrzés.

178. A Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet(71) alkalmazásával meg kell fontolni a vállalkozás azon kötelezettségét, hogy a szükséges üzleti dokumentumokat, mérlegeket, számlakönyveket, üzleti terveket és más hasonló iratokat vizsgálat céljából benyújtsák az illetékes hatóságokhoz.

179. Amint azonban a Bíróság ebben az ítéletében a továbbiakban kifejtette, ezeket a dokumentumokat „a letelepedés helye szerinti állam hatóságai szabályszerűen hitelesítik, és az érintett tagállam illetékes szerveinek megküldik”.

180. A Bíróság e megállapítása, miszerint ez a benyújtási kötelezettség a felügyeletnek enyhébb és hatékony eszköze, a Bizottság kontra Németország ügyben azt feltételezte, hogy a székhely szerinti állam és a tevékenység végzésének tényleges helye szerinti állam hatóságai közötti legalább minimális együttműködés van.

181. A jelen ügyben azonban az ilyen együttműködés – mint azt többször jeleztük – feltehetően hiányzik. Ebben az esetben a felügyelendő vállalkozás, nem pedig a letelepedés helye szerinti állam hatóságaink feladata lenne a vizsgálat tárgyát képező dokumentumok összeállítása és a tevékenység végzésének helye szerinti állam hatóságaihoz történő benyújtása.

182. A letelepedés helye szerinti országban végzett állami beavatkozás bármiféle formájának hiányában az adott körülmények között az érintett tagállam hatósága nem lenne abban a helyzetben, hogy a dokumentumok hiánytalanságát és/vagy helyességét megállapíthassa, ami a rendelkezésre bocsátott iratanyag alapján történő hatékony ellenőrzést kizárja.

183. Ezért abból a körülményből, hogy a vállalkozás olyan harmadik országban telepedett le, amelyben egyáltalán nincs ellenőrzés, a jelen eljárásban más eredmény következik, mint a Bíróság fent ismertetett – az EK 49. cikken alapuló – ítéletéből. A jelen esetben például az üzleti dokumentumok benyújtására vonatkozó kötelezettség nem jelent enyhébb és ugyanolyan hatékony eszközt az érintett tagállam által elérni kívánt jogalkotói célok megvalósításához.

184. Mivel tehát nem áll rendelkezésre enyhébb, de ugyanolyan hatékony felügyeleti módszer, meg kell állapítanunk, hogy a fizikai jelenlét követelményét alkalmas és szükséges eszköznek kell minősíteni, ezért az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett „szükséges eszközt” testesít meg.

185. Ezért az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a harmadik kérdésben ismertetett jellegű, önmagában elfogadható engedélyezési követelményt – mely szerint az engedély kiadásának kötelező feltétele, hogy a vállalkozás központi ügyintézésének helye vagy legalább fióktelepe az illető tagállamban legyen – igazolja az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontja.

X –    Végkövetkeztetések

186. Mindezek alapján azt javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérésekre az alábbi válaszokat adja:

1)         A Európai Unión kívül – mégpedig a Svájci Államszövetségben – székhellyel rendelkező vállalkozás az Európai Unió egyik tagállamának – a jelen esetben a Németországi Szövetségi Köztársaságnak – a lakosai számára üzletszerűen végzett hitelnyújtás vonatkozásában hivatkozhat az EK 56. cikk szerinti szabad tőkemozgásra e tagállammal, és a tagállam hatóságainak vagy bíróságainak intézkedéseivel szemben.

2)         Az a vállalkozás, amelynek székhelye olyan harmadik országban van, ahol nem tartozik felügyelet alá, nem hivatkozhat valamely tagállam lakosainak nyújtandó hitelek vonatkozásában az EK 56. cikkre, ha a visszaélés objektív (a jelen indítvány 99. és 100. pontja) és szubjektív (a jelen indítvány 101. pontja) feltételei fennállnak. A nemzeti bíróság feladata annak megítélése, hogy ez az alapügyben így van-e.

3)         Az engedélyezés követelménye a tőke szabad mozgásának korlátozását valósítja meg. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az engedély nélkül végzett üzletszerű hitelnyújtás büntetőjogi tényállást vagy egyszerű szabálysértést valósít-e meg.

4)         Az EK 58. cikk (1) bekezdésének b) pontját akként kell értelmezni, hogy elfogadható az az előzetes engedélyezési követelmény, amelyet az Európai Unió lakosai számára történő hitelnyújtáshoz azon vállalkozás számára írnak elő, amelynek székhelye olyan harmadik országban található, amelyben nem tartozik felügyelet alá, és igazolt az önmagában elfogadható engedélyezési követelmény olyan kialakítása, miszerint az engedély kiadásának kötelező feltétele, hogy a hitelnyújtó vállalkozás központi ügyintézésének helye vagy legalább fióktelepe az illető tagállamban legyen.

1 – Eredeti nyelv: német.

2 – HL L 178., 5. o. (magyar nyelvű különkiadás 10. fejezet, 1. kötet, 10. o.).

3 – HL L 126., 1. o. (magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 3. kötet, 272. o.).

4 – BGBl. I., 2776. o.

5  – A C-484/93. sz., Svensson és Gustavsson ügyben 1995. november 14-én hozott ítélet (EBHT 1995., I-3955. o.) 10. és azt követő pontja, valamint a C-222/95. sz. Parodi-ügyben 1997. július 9-én hozott ítélet (EBHT 1997., I-3899. o.) 14. és 17. pontja.

6 – A 286/82. és 26/83. sz., Luisi és Carbone egyesített ügyekben 1984. január 31-én hozott ítélet (EBHT 1984., 377. o.) 21. pontja alapján.

7 – A C-204/90. sz. Bachmann-ügyben 1992. január 28-án hozott ítélet (EBHT 1992., I-249. o.) 34. pontja.

8 – A C-484/93. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 11. pontja.

9 – A C-222/95. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 17. pontja.

10 – Az egyrészről az Európai Közösség és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség között létrejött, a személyek szabad mozgásáról szóló megállapodás (HL 2002. L 114., 2002. április 30., 6. o.).

11 – Ezzel kapcsolatban lásd még Kiemel, in: von der Groeben/Schwarze: Kommentar zum Vertrag über die Europäische Union und zur Gründung der Europäischen Gemeinschaft, 1. kötet, 56. cikk, 24. pont; Follak. In: Dauses: Handbuch des EU-Wirtschaftsrechts, 1. kötet, F. II., 5. pont; Gelhoed főtanácsnok C-452/01. sz., Ospelt és Schlössle Weissenberg ügyre vonatkozó (2003. szeptember 23-én hozott ítélet, EBHT 2003., I-9743. o.) indítványának 45. és 47. pontja.

12 – A C-222/97. sz., Trummer és Mayer ügyben 1999. március 16-án hozott ítélet (EBHT 1999., I-1661. o.) 21. pontja, a C-515/99., C-519/99-C-524/99. és C-526/99-C-540/99. sz., Reisch és társai egyesített ügyekben 2002. március 5-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-2157. o.) 30. pontja, a C-367/98. sz., Bizottság kontra Portugália ügyben 2002. június 4-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-4731. o.) 37. pontja, a C-98/01. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 2003. május 13-án hozott ítélet (EBHT 2003., I-4641. o.) 39. pontja, a C-174/04. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2005. június 2-án hozott ítélet (EBHT 2005., I-4933. o.) 27. pontja, a C-376/03. sz. D.-ügyben 2005. július 5-én hozott ítélet (EBHT 2005., I_5821. o.) 24. pontja és a C-265/04. sz. Bouanich-ügyben 2006. január 19-én hozott ítélet (EBHT 2006., I-923. o.) 29. pontja.

13 – A C-222/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 22-24. pontja és a C-35/98. sz. Verkooijen-ügyben 2000. június 6-án hozott ítélet (EBHT 2000., I-4071. o.) 27-30. pontja.

14 – A 286/82. és 26/83. sz. egyesített ügyekben hozott ítélet (hivatkozás a 6. lábjegyzetben) 21. pontja.

15 – Lásd Ohler: „Die Kapitalverkehrsfreiheit und ihre Schranken”, Wertpapiermitteilungen 1996., 1801 (1805).

16 – A C-484/93. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 10. és azt követő pontja.

17 – A C-222/95. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 14. és 17. pontja.

18 – A C-279/00. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. február 7-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-1425. o.) 37. és azt követő pontja.

19 – A C-118/96. sz. Safir-ügyben 1998. április 28-án hozott ítélet (EBHT 1998., I-1897. o.) 35. és azt követő pontja.

20 – A C-410/96. sz. Ambry-ügyben 1998. december 1-jén hozott ítélet (EBHT 1998., I-7875. o.) 39. és azt követő pontja.

21 – Ebben az értelemben Notaro: Revue du marché unique europeén 1998., 2. sz., 268. és 269. o.; Rohde: Freier Kapitalverkehr in der Europäischen Gemeinschaft, 101. o., 376. lábjegyzet.

22 – Lásd Böhmer, in: Callies/Ruffert: Kommentar des EUV/EGV, 56. cikk, 30. és azt követő pont.

23 – A C-118/96. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 19. lábjegyzetben) 19. pontja.

24 – A C-410/96. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 20. lábjegyzetben) 18. pontja.

25 – A C-439/97. sz. Sandoz-ügyben 1999. október 14-én hozott ítélet (EBHT 1999., I-7041. o.) 38. pontja.

26 – A C-515/99., C-519/99-C-524/99. és C-526/99-C-540/99. sz. egyesített ügyekben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 40. pontja.

27 – A C-204/90. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 7. lábjegyzetben) 34. pontja.

28 – Lásd például Elmer főtanácsnok C-484/93. sz. ügyre (ítélethivatkozás az 5. lábjegyzetben) vonatkozó 1995. május 17-i indítványának 8. és azt követő pontját, Tesauro főtanácsnok C-118/96. sz. ügyre (ítélethivatkozás az 19. lábjegyzetben) vonatkozó 1997. szeptember 23-i indítványának 17. pontját és Geelhoed főtanácsnok C-515/99., C-519/99-C-524/99. és C-526/99-C-540/99. sz. egyesített ügyekre (ítélethivatkozás a 12. lábjegyzetben) vonatkozó 2001. november 20-i indítványának 62. és azt követő pontját.

29 – Például Ohler: Europäische Kapital- und Zahlungsverkehrsfreiheit, kommentár az EK-Szerződés 56-60. cikkéhez, 103. o., 141. pont; Frenz: Handbuch Europarecht, 1. kötet, Europäische Grundfreiheiten, 1049. o., 2784. és azt követő pont.

30 – Az irányelvnek a harmadik országokkal fennálló kapcsolatokat szabályozó IV. címe nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek harmadik országokból egy tagállam területén – fióktelepnek vagy leányvállalatnak a Közösség területén történő fenntartása nélkül – nyújtott kölcsönökre vonatkoznak.

31 – A C-212/97. sz. Centros-ügyben 1999. március 9-én hozott ítélet (EBHT 1999., I-1459. o.) 27. és azt követő pontjai.

32 – A C-212/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 31. lábjegyzetben) 24. pontja és a C-23/93. sz., TV 10 SA ügyben 1994. október 5-én hozott ítélet (EBHT 1994., I-4795. o.) 21. pontja.

33 – Lásd többek között a C-212/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 31. lábjegyzetben) 24. pontját, a C-367/96. sz., Kefalas és társai ügyben 1998. május 12-én hozott ítélet (EBHT 1998., I-2843. o.) 20. pontját, a C-206/94. sz. Paletta-ügyben 1996. május 2-án hozott ítélet (EBHT 1996., I-2357. o.) 24. pontját és a C-23/93. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 32. lábjegyzetben) 21. pontját.

34 – A C-373/97. sz. Diamantis-ügyben 2000. március 23-án hozott ítélet (EBHT 2000., I-1705. o.) 34. pontja és a C-206/94. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 33. lábjegyzetben) 25. pontja.

35 – A C-23/93. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 32. lábjegyzetben) 20. és azt követő pontja.

36 – A 205/84. sz., Bizottság kontra Németország, ún. „biztosítások”-ügyben 1986. december 4-én hozott ítélet (EBHT 1986., 3755. o.) 22. pontja.

37 – A 33/74. sz. Van Binsbergen ügyben 1974. december 3-án hozott ítélet (EBHT 1974., 1299. o.) 13. pontja.

38 – A C-167/01. sz. Inspire Art ügyben 2003. szeptember 30-án hozott ítélet (EBHT 2003., I-10155. o.) 95., 96. és 98. pontja, valamint a C-212/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 31. lábjegyzetben) 18., 27. és 29. pontja.

39 – Ezzel kapcsolatban lásd a 205/84. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 36. lábjegyzetben) 22. pontját és a 33/74. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 37. lábjegyzetben) 13. pontját.

40 – A C-212/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 31. lábjegyzetben) 26. pontja.

41 – Lásd még Karayannis: „L’abus de droits découlant de l’ordre juridique communautaire”, Cahiers de droit européen 1999., 1/2. füzet, 531. o.

42 – A C-110/99. sz. Emsland-Stärke GmbH ügyben 2000. december 14-én hozott ítélet (EBHT 2000., I-11569. o.) 52. és azt követő pontja, valamint a C-515/03. sz. Eichsfelder Schlachtbetrieb GmbH ügyben 2005. július 21-én hozott ítélet (EBHT 2005., I-515. o.) 39. pontja.

43 – Ehhez lásd még a C-446/03. sz., Marks & Spencer ügyben 2005. december 13-án hozott ítélet (EBHT 2005., I-10837. o.) 57. pontját és az ott idézett ítélkezési gyakorlatot.

44 – Ebben az értelemben szintén Dennis Weber: Abuse of Law, Legal Issues of Economic Integration, 2004., 43., 51. és 54. oldal.

45 – A C-212/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 31. lábjegyzetben) 24. pontja és a C-367/96. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 33. lábjegyzetben) 20. pontja; lásd még Zimmermann: Das Rechtsmissbrauchsverbot im Recht der Europäischen Gemeinschaften, 185. és azt követő oldal.

46 – A visszaélés különböző esetköreivel kapcsolatban lásd Lagondet: „L’abus de droit dans la jurisprudence communautaire”, Journal des tribonaux 2003., 95. sz., 8. és azt követő oldalak.

47 – A C-515/03. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 42. lábjegyzetben) 40. pontja és a C-110/99. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 42. lábjegyzetben) 54. pontja.

48 – A C-483/99. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2002. június 4-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-4781. o.) 40. pontja, a C-463/00. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2003. május 13-án hozott ítélet (EBHT 2003., I-4581. o.) 56. pontja és a C-98/01. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 43. pontja.

49 – A C-302/97. sz. Konle-ügyben 1999. június 1-jén hozott ítélet (EBHT 1999., I-3099. o.) 39. pontja.

50 – A C-515/99., C-519/99-C-524/99. és C-526/99-C-540/99. sz. egyesített ügyekben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 32. pontja.

51 – A C-300/01. sz. Salzmann-ügyben 2003. május 15-én hozott ítélet (EBHT 2003., I-4899. o.) 41. pontja.

52 – A C-222/95. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 19. pontja.

53 – A hitelintézetek tevékenységének megkezdésére és gyakorlására vonatkozó jogi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 77/780/EGK irányelv módosításáról szóló, 1989. december 15-i 89/646/EGK második tanácsi irányelv (HL 1989. L 386., 1. o.).

54 – A C-54/99. sz. Scientology-ügyben 2000. március 14-én hozott ítélet (EBHT 2000., I-1335. o.) 15. pontja.

55 – A C-163/94., C-165/94. és C-250/94. sz., Sanz de Lera és társai egyesített ügyekben 1995. december 14-én hozott ítélet (EBHT 1995., I-4821. o.) 27. pontja és a C-515/99., C-519/99-C-524/99. és C-526/99-C-540/99. sz. egyesített ügyekben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 37. pontja.

56 – A C-205/84. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 36. lábjegyzetben) 46. pontja.

57 – A C-302/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 49. lábjegyzetben) 45. és azt követő pontja.

58 – Lásd Frenz (hivatkozás a 29. lábjegyzetben), 1065. o., 2822. pont; Bröhmer (hivatkozás a 22. lábjegyzetben), 58. cikk, 1. pont.

59 – Lásd Hübner in: Dauses, Handbuch des EU-Wirtschaftsrechts, 1. kötet, E. IV, 46. pont.

60 – A C-222/95. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 29. pontja.

61 – A C-300/01. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 51. lábjegyzetben) 50. pontja, a C-515/99., C-519/99-C-524/99. és C-526/99-C-540/99. sz. egyesített ügyekben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 37. pontja, a C-302/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 49. lábjegyzetben) 44. pontja és a C-163/94., C-165/94. és C-250/94. sz. egyesített ügyekben hozott ítélet (hivatkozás az 55. lábjegyzetben) 27. pontja.

62 – A C-358/93. és C-416/93. sz. Bordessa egyesített ügyekben 1995. február 23-án hozott ítélet (EBHT 1995., I-361. o.) 27. pontja.

63 – A C-452/01. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 11. lábjegyzetben) 45. pontja, a C-300/01. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 51. lábjegyzetben) 49. pontja és a C-302/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 49. lábjegyzetben) 46. pontja.

64 – A C-302/97. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 49. lábjegyzetben) 45. pontja.

65 – A C-452/01. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 11. lábjegyzetben) 34. pontja.

66 – A C-101/94. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1996. június 6-án hozott ítélet (EBHT 1996., I-2691. o.) 16. és azt követő pontjai.

67 – A C-452/01. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 11. lábjegyzetben) 54. pontja.

68 – A C-496/01. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2004. március 11-én hozott ítélet (EBHT 2004., I-2351. o.) 69. pontja.

69 – A C-101/94. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 66. lábjegyzetben) 16. és azt követő pontjai.

70 – A C-101/94. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 66. lábjegyzetben) 23. pontja.

71 – A 205/84. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 36. lábjegyzetben) 55. pontja.